Happy Birthday to you, Jensen!

Sammymanóm az elmúlt napokban állandóan a fülemet rágja: újabb és újabb ötletekkel bombáz. Annyiszor mondogatta, hogy "Ideje lenne, hogy egészen más témájú történet is írj!", hogy nem tudtam mit csinálni, engedtem az unszolásának. Ennek az lett az eredménye, hogy még őrültebb és őrültebb jelenetek ugrottak a szemem elé.

Mint tudjuk, tegnap március elseje volt, a mi drága Jensenünk születésnapja.
Egész nap a suliban azon agyaltam, hogy hogyan lehetne méltóan megemlékezni erről a napról. Már nagyon el voltam keseredve és csak (!) Destiel jutott az eszembe - de azt mégsem éreztem megfelelőnek, hagytam a dolgot egy kicsit pihenni.
Úgy látszik, az én Drágám nem annyira könnyen adja/adta fel, mint én...
Említettem, hogy nem hagy nyugton...
Viszont kihagytam, hogy a lehető legfurcsább állapotomban tudja ezeket megvalósítani :D (Komolyan, gyakran úgy érzem/éreztem magam, mint szegény Sam, amikor Lucifer a fejében volt és állandóan hozzá beszélt... :D XD ) Nos, hogy miért éppen a kora esti pihenés közepette kell lerohannia egy olyan képpel, amitől egyből fangörcsöm lett, na azt én is szeretném tudni...
Azt is mondtam neki, hogy én erre nem vagyok képes, hisz ilyet még nem írtam, ezzel még számomra ismeretlen vizeken hajózom, de ez sem hatotta meg. Annyira szépen kérte, hogy írjam meg, segít nekem, ha kell, másokat (!) is bevon, csak álljak már neki. Megint hárítanom kellett, de bevetette a kedvencemet: a kiskutyaszemes ábrázatát. Na, itt már nem is ellenkeztem, rögtön billentyűzetet ragadtam...

Elnézést kérek, hogy nem tegnap raktam ki, de több okból is késtem vele. Egy, kezdett beindulni az egyetem, emiatt kevés időm volt gép elé ülnöm. Kettő, Ihletmanócskám későn ütött vele fejbe. Három, megint - szokásához híven - nem hagyta, hogy rövidke legyen, meg sem álltunk 1750 körüli szószámig. Négy, ez tényleg hirtelen ötlet volt, és amilyen hirtelen, olyan furcsa is volt nekem, hiszen... *elakadt...*

Manómon kívül hálás vagyok az én kedves barátnőmnek, Lory Bradburrynek, hogy elvállalta a bétázást :* Nagyon köszönöm, csajszi <3 br="">
Nem is szaporítanám tovább a szót, mert nem szeretnélek lefárasztani benneteket, inkább hagyom, hogy olvassátok az első (és remélem, nem az utolsó) Cocklesemet :)
Az esedékes cukormérgezésért vállalalom a felelőséget :* <3 br="">(Végre elmondhatom magamról, amit soha nem gondoltam: elvesztettem a Cockles-szűzességem :D )
(Normál betűtípussal Jensen, míg dőlttel Misha nézőpontjából olvashatjátok a történetet)

_________________________________________________________________________________________________

- Mindenki a helyén van? - és megkezdődött a szokásos körkérdés - Jared?
- Igen.
- Misha?
- Igen.
- Jensen?
- Vehetjük - feleltem, és már készen is álltam.
- Oké, srácok, figyeljetek. Csapó tizenöt…
Nem hallottam semmit se. Melyik évad hányadik epizódját is forgatjuk? Fogalmam sem volt, nem értettem mondat végét.
Egyre jobban nehezemre esett teljes mértékben a forgatás sikeres menetére figyelni, hiszen az állandó újrafelvételek sorozata kiborítottak.
Éppen azt arészt vettünk fel, ahol a fivérek egy olyan embernek segítettek, aki a munkájából adódóan nem lehetett annyit a családjával, amennyit akart. Ahogyan a személyt alakító „színésztársamra” néztem, eszembe jutott az én helyzetem…
Danneel otthon van JJ-vel… Rettentően hiányoztak nekem, mivel már két-három napja nem kommunikáltunk egymással… Feleségem elbűvölő szempárja, ami mindig reményt adott és JJ mosolya, ami felvidított a borongós napokon.
Ők voltak a családom, az életet adó hátterem…
A forgatási szünetekben minden percet azzal töltöttem, hogy vagy beszéltem Danneelel, így láthattam a kislányomat is, vagy ha nem sikerült elérnem őket, akkor a telefonomban lévő képeinket néztem. De a kettő nem volt ugyanaz…
Persze, a sorozat karaktereit alkotó társaimmal, az egész stábbal és a rajongókkal olyan családias hangulatú kapcsolatunk alakult ki az évek során, hogy úgy éreztük, nem csak a rajongók szeretik a sorozatot, hanem a közönségtalálkozókon tőlük kapott szeretet minket is feltölt energiával. Rendkívül hálás voltam, hogy az Odaát egy főszereplőjét alakító személy megformálója és a stáb megbecsült tagja lehetek.
Jareddel az évek során olyanná vált a kapcsolatunk, mintha valóban, a Winchesterekhez hasonlóan testvérek lennénk. A két család gyakran töltötte együtt a nyári szünetet, ahol a gyerkőcök is együtt játszottak. A közös programok, esték mind-mind mélyítették a köztünk lévő baráti-testvéri köteléket.
Aki szintén mellettem állt mindenben, az Misha volt. Az én kissé bolondos, narancsszín-mániás kollégám, aki bármilyen is volt a hangulatom, képes volt boldoggá tenni. Rég titkoltam előtte valamit. Valamit, ami még nekem is új volt. Valamit, amit még nem tudtam szavakba önteni…
- Jensen, te jössz! - zökkentett ki a rendező hangja.
- Tessék? Mi az? - kérdeztem vissza csodálkozva.
- Deannek kéne megszólalnia… Elfelejtetted a szövegedet, Jensen? - fürkészett aggódva.
Nem tudtam mit felelni.
- Tartsunk egy kis szünetet - javasolta Misha, ahogy rám nézett.
- Igen, az jó ötletnek tűnik - állt mellé Jared is, mihelyt észrevette, hogy milyen állapotban vagyok.
- Oké, skacok - csapta össze a kezét a rendezőnk - Mindenki kap egy kis pihenőidőt. Két óra múlva innen folytatjuk. Pontos megjelenést várok - utasított minket, majd elém sétált - Pihend ki magad, Ackles.
- Úgy lesz - bólintottam, aztán a lakókocsim felé vettem az irányt.
Miután becsuktam az ajtót, ledőltem a kanapémra.



~~~


Őszintén aggódtam érte. Láttam rajta, hogy nagyon fáradt és bármelyik percben összeeshet.
A rendezőnk kérdésére sem tudott felelni… - Tartsunk egy kis szünetet - szólaltam meg.
- Igen, az jó ötletnek tűnik - ajánlotta Jared.
- Oké, skacok. Mindenki kap egy kis pihenőidőt. Két óra múlva ugyanitt folytatjuk. Pontos megjelenést várok - utasított minket, majd Jenshez hajolva mondott valamit neki.
- Remélem, hogy nem történik vele semmi komoly - intettem az idősebb vadászt megformáló színész felé.
- Nyugodj meg, Misha. Egy kicsit alszik, és kutya baja sem lesz - próbált csitítgatni Sam alakítója.
- Igen, nagyon ráfér egy kis pihenés. Ki van merülve – állapítottam meg magam elé meredve.
Vártam, hogy reagálja le, de körbenézve már Jared hűlt helyét találtam: szó nélkül elment. Én sem tettem másként, a lakókocsim nyugalmára volt szükségem.
Semmi ötletem nem akadt, hogy mit is csinálhatnék erre az időre, amit „kirendeltek” számunkra. Nem mehettem Hozzá, hiszen biztosan tudtam, hogy aludni fog. Nem akartam megzavarni a jelenlétemmel, de minden áron látni akartam, így elhatároztam, hogy újra megnézek párat a közös jeleneteinkből. Annyira szerettem, amikor együtt szerepeltünk.
Már a legelső alkalommal, amikor színre léptem, mint Castiel, az Úr angyala, elég sokszor állították meg a forgatást, mivel folyton elakadtam: állandóan Őt néztem. Nem bírtam betelni annak a gyönyörű arcának a látványával, amit meglátva maga Da Vinci is összegyűrné a szerinte tökéletes férfi kinézetét ábrázoló rajzait, ha még élne. Rögtön, abban a percben tudtam, hogy házas és két gyermekes apa létemre beleszerettem egy férfiba. Még nem volt rá megfelelő alkalom, hogy bevalljam neki: Ő számomra maga a Tökéletes Férfi.
Éppen az egyik kedvenc részemet állítottam be, amikor kopogás hallottam.
- Egy perc és megyek - kiáltottam, és leállítottam a lejátszót - Igen? - nyitottam ki az ajtót.
- Szia, Misha. A többiekkel kicsit átbeszéljük, hogy mit is lehetne még pluszban belerakni az epizódba… - állt előttem Mark.
- És azt gondoltuk, hogy te is szívesen csatlakoznál - magyarázta látogatásuk okát a Crowley anyját alakító színésznő.
- Köszönöm, hogy a meghívást, Ruth - hálálkodtam, miközben bezártam a lakókocsimat.

- És milyen terveitek vannak? - érdeklődtem a démonok királyát megformáló színésztársamat.

~

- Na, akkor ezt javasolni kéne az íróknak. Kíváncsi vagyok, mi lenne a véleményük a változtatásról - vetette fel Mark.
- Ha megmagyaráznánk nekik, hogy miért tennénk bele, akkor lehet, kiborulnának - nevetett fel Curtis.
- Á, én nem hiszem - ellenkezett Jared - Még a végén csavarnának egyet a történetszálakon emiatt, mert még nem eléggé kacifántos - viccelődött.
Megnyomtam a telefonom feloldó gombját, megnéztem az időt: fél óra múlva kezdeni fogunk.
- Na, jó, szerintem mindent megbeszéltünk. Még egy kicsit pihenjen mindenki, aztán show must go on - közölte Timothy.
Erre pár perc alatt szétszéledt mindenki, kivéve engem és Jaredet: volt még egy kis elintéznivalónk a kezdés előtt.

~~~


„ - Oké, fiúk. Negyedik évad, első epizód. Lazarus Rising, nyolcadik csapó. Ésss… Felvétel.

„ - Ki vagy te?
- Castiel. Az Úr egyik angyala.

- Arra egyedül is…”

Nem tudtam folytatni. Mihelyt belenéztem Misha szemeibe, elnémultam.
A francba. Hogy lehet egy szempár ennyire tengerkék - döbbentem meg magamban.
- Mi van már, Jensen? Mégis mit csinálsz? - kérdezte Kim.
- Miért?
- Elkezdted a szöveged, de megálltál.
- Hogy mi? - lepődtem meg, de pontosan tudtam, mi történt az imént. Csak néztem az előttem álló ballonkabátos angyal szerepében Mishát és… Abban a percben beleszerettem. Nem tudtam ellenállni neki. Egyszerűen csak megtörtént.
- Mindegy, nem érdekes. Vegyél egy nagy levegőt, aztán vegyük újra - jelentette ki Kripke.
Azt tettem, amit mondott. Elfojtottam magamban az érzést, mert most jobbnak láttam, hogy minél előbb befejezni az epizód forgatását. Hogy mit fogok kezdeni magammal ebben a helyzetemben, azon máskor is tudok gondolkozni. Előbb a munka, aztán meg…”

A hangos dörömbölés keltett fel az álmomból. Megdörzsöltem a szemem, felálltam. Az éjjeli szekrényemen lévő megkezdett étcsokoládé táblából letörtem egy darabot, és a számba tettem, miközben az ajtóhoz sétáltam. Amikor kinyitottam, Jareddel és Mishával találtam szemben magam.
- Szia, Jensen! - üdvözölt magasabbik barátom.
- Mit kerestek itt?

- Csak jöttünk felkelteni – szögezte le Misha.
- Ja, rendben. Gyertek be - tártam ki előttük a nyílászárót, és beljebb mentem.
Leültünk a kanapékra.
- Van egy telefonhívásod, Jensen - informáltak, majd a kezembe adták a készüléket.
A képernyőn megjelent régen látott feleségem és a kicsi lánykám arca.
- Helló, Apa! - kiáltotta Danneel, miközben JJ kacagva integetett.
- Sziasztok. Hogy vagytok?
- Köszönjük, remekül - mosolyogtak mindketten.
- Minden rendben otthon?
- A legnagyobb rendben. És te hogy vagy?
- Forgatunk ezerrel. Hiányoztok nagyon.
- Kitartást, hamarosan viszontlátjuk egymást.
- Remélem.
- Nagyon, nagyon boldog születésnapot, Jensen. - küldtek egy puszit, majd feleségem egy „Szia, Drágám” után letette.
- Ó, Istenem… - hosszas csend után csak ennyit bírtam kinyögni. Meg kellett erőltetnem magam, hogy ne kezdjek el előttük sírni.
- Hát, srácok. Nagyon köszönöm.
- Igazán nincs mit, haver. Tudjuk, hogy mennyire hiányoznak neked - magyarázta Jare.
- Csak azt akartuk, hogy ne legyél annyira elszontyolodva, hogy nem láthatod őket - folytatta Mish.
- Nagyon kedves volt tőletek. Csodálatos születésnapi ajándék volt.
Három apró kopogtatást hallottunk.
- Szabad - kiáltottam.
A következő percben vörös hajú kolléganőnk jelent meg.
- Húsz perc múlva kezdünk, siessetek.

- Köszi, Ruth.
- És Jared!
- Igen?
- Robert azt üzeni, hogy keresd meg, mert még meg akar veled beszélni valamit.
- Köszönöm. Na, akkor én megyek is - állt fel az ülőalkalmatosságról - Aztán el ne késsetek - azzal távozott.
- Tényleg rettentő hálás vagyok, hogy felhívtátok őket - köszöntem meg még egyszer a fekete hajú kollégámnak.
- Ugyan, Jens. Semmiség volt az egész.
Feszengve ültem a férfi mellett, akit titokban szerettem. Igazából féltem elmondani, hogy mit is érzek iránta, mert nem tudtam, vajon mit fog reagálni. Csak ültem ott, mint aki…
- Jensen, valamit el kell mondanom.
Sejtelmem sem volt, hogy mit akarhat. Ránéztem. Sóhajtott egy nagyot, majd belekezdett:
- Emlékszel a Lazarus Rising-ra?
Hogy emlékszem-e? Misha, te most komolyan viccelsz velem? Az az epizód indított el bennem mindent, amit irántad érzek - gondoltam magamban, de hangosan mégsem mondhattam ki. Csak ennyit válaszoltam:
- Igen.
- Akkor biztosan emlékszel, hogy hány alkalommal kellett megállítani a jelenetünket, mert mindig belesültem a szövegembe…
És igen, igaza volt.
Tucatszor próbáltuk el: hol Ő volt, aki elrontotta, hol én. Fogalmunk sem volt, hogy mi miatt lett olyan nehéz annak a pár percnek a forgatása, amikor Castiel megmutatkozott a Winchester-fiú és Bobby előtt. Ahogyan a kék íriszekbe néztem, azonnal eszembe jutott az „álmom”, amiből felébresztettek.
Örökké nem tarthatod magamban, Ackles. Ideje megtudnia - súgta a belső hangom, amiből elég erőt és bátorságot merítettem.
- Nem csak te, Mish - vallottam be.
Nem reagált semmit sem, csak értetlenkedő szemekkel meredt rám.
- Nem csak miattad kellett annyiszor újra játszani. Én se bírtam teljes mértékben figyelni.
- Óóó… Én azt hiszem, Jensen, hogy…
- Misha, én beléd szerettem abban a jelenetben - hagyták el a számat az őszinte szavak.
Olyan síri csönd telepedett közénk, hogy ha egy gombostűt leejtettünk volna, még azt is hallani lehetett volna.
- Jensen! - szólalt meg halkan.
- Igen? - kérdeztem, alig hallhatóan.
- Megelőztél.
Nem értettem, hogy miért mondta ezt.
- Ezt hogy érted?
- Én is ezt akartam elmondani. Én is beléd szerettem. Pont akkor… - nézett a szemembe.
Hihetetlen, hogy ennyit kellett várnom, hogy végre bevalljam neki, és még jobban megdöbbentett az a tudat, hogy Ő is így érez irántam.
Időm sem volt gondolkozni a továbbiakról, hiszen milliméterekre csökkentette a köztünk lévő távolságot, és a következő pillanatban az ajkai már az enyémekre tapadtak. Nem ellenkeztem, sőt viszonoztam a csókot.
Hirtelen mindent olyan könnyűnek éreztem: az elmúlt napok alatt felgyülemlett feszültség, idegesség egy szempillantás alatt tovaszállt, megnyugodtam. Még akkor is megmaradt bennem ez az érzés, amikor eltávolodtunk egymástól.
- Boldog születésnapot, Jensen - súgta a fülembe Misha.