Without You

Szerdán sikerült összevesznem a Manómmal - mert, ahelyett, hogy írtam volna tovább az eddigi történeteimet ( "Mire vársz mégis? Tessék tovább írni... Legyen már kész, na...!" ), elküldtem, hogy hagyjon tanulni...
És ennek következménye is lett...
Újabb párosítású fic: egy Megstiel...

*ezen a területen sem marad már szűz... :3 
nem bír tovább gépelni...*

Előre is bocsánatot kérek... :3 :3 :3

(Azt hiszem, komolyabban kell vennem Manócskám suttogásait és nem ellentmondani neki...
Rájöttem, hogy nagyon szeret bosszút állni - ha nem engedelmeskedek - és szövetkezni az angst imádó énemmel... :3 )

(Ismét köszönöm a bétázást Lori Bradburry-nek :3 :* )



~~~~~



„Chaos is an angel who fell in love with a demon” ~ Christopher Poindexter



~~~~~

Egy hideg fuvallat rezegteti meg a felettem lévő faleveleket. Összehúzom a kabátomat, pedig nem is fázom. Senki nincs a közelemben, így leülök a földre, a hátamat a mögöttem álló fa törzsének támasztom.

Minden olyan békésnek látszik. Már-már csukom le a szemem, amikor hirtelen megérzek valamit - jobban mondva, valakit. Ahogy körbenézek, észreveszem, hogy a lelkek otthonában egy férfi lépdel, lehorgasztott fejjel keresgél valamit. Hosszas kutakodás után rá is talál. Egy nagy levegővétel után hangosan beszélni kezd. Nem akarom megzavarni, nem is figyelek rá. Behunyom a szemem.

- Nem is tudom, hogy hogyan álljak neki… Talán ott lesz a legjobb, hogy…  - hangja remeg, de nagyon ismerős… - Na, jó, nekem ez nem megy… - újra kinyitom a szemem, és a férfira nézek, aki már törökülésben ül - Egyszerűen csak elkezdem az elején a sok zagyvaságot, ami most bennem van, rendben? - néz körül, mintha csak válaszra várna - Mert,ha megint elkezdenék azon gondolkozni, mit is mondjak, hogy értelme is legyen, annak, nos… - nevetett fel - Őszinte leszek hozzád, talán életemben a legőszintébb. Nem igazán tudtalak megfejteni, amikor legelőször találkoztunk. Meg voltam róla győződve, hogy te is csak egy újabb ártó lény leszel a fivérek számára, mint a többi pokolbéli teremtmény… - mihelyt kiejti ezt a szót - pokoli - a hátamon végigfut a hideg. Érzem, hogy ez csak nekem szól. Tengerkék szeme kifürkészhetetlen… - Aztán idővel rájöttem, hogy nem éppen az ellenségünk vagy… - simít végig a fekete tincsein - Számtalanszor bebizonyítottad, hogy mellettünk állsz és segítesz nekünk, sőt még a sajátjaiddal is képes vagy szembe szállni értünk…

Újabb mély sóhajtást hallat.

- Máskor problémamentesen tudtam kifejezni magam, de most? Most sehogyan sem jönnek a szavak, mert maga a valóság… Nem bírom... Se kimondani, elhinni meg végképp nem… - hangszíne megijeszt - Rettentően sajnálom, hogy a legbelsőségesebb beszélgetésünk pont a halálod előnapján történt. Nem érdemelted meg azt a borzalmas halált… - fordítja el a fejét, mintha… - Búcsúzóul hoztam neked egy kis meglepetést - maga mellől egy idáig eltakart zacskóból előhúz egy pizzás dobozt, leteszi a sírkő mellé, felnyitja, majd egy üveg whiskey-t is tesz az étel mellé.

Könnyek lepik el a szemem, amikor a legelső csókunk utáni mondata - „Ezt a pizzafutártól tanultam.” - eszembe jut. Az eddigi legmélyebb levegővétele után folytatja:

 - Valamit be kell vallanom… - áll meg egy pillanatra, mire minden szavára figyelek - Meg, én angyal létemre beléd szerettem. Nem tudom, hogy melyik pillanat is volt, de nem éreztem senki iránt azt, amit akkor irántad. Kérlek, bocsáss meg, amiért nem tudtalak megvédeni - kék íriszei fátyolossá válnak, majd lehull az első könnycsepp, amelyet villámgyorsan magába szív a temető fekete földje.

Belém hasít a fájdalom, hogy az egyetlen égit, akit közelebbről is megismertem - és a legmélyebben szerettem -, sírni kell látnom. Felállok a fa alól, és közelebb megyek hozzá. Sírása nem hagy alább. Nem tudok mást tenni, csak mögéje lépek. A következő pillanatban megrázkódik, és kitárja holló, gyönyörű fekete szárnyait. Letérdelek, s a hátának támasztom a fejem. Mélységesen kínlódik, ahogyan én is. Nem tudom, hogy hogyan adjam a tudtára, hogy itt vagyok, közvetlenül mellette… Lassan az én szememből is könnytenger ömlik, kettéhasad a „lelkem”.

- Én is szeretlek, Clarence - mondom, és szorosan átölelem - Mindig… és örökké…