Oldalak

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: angst. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: angst. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. augusztus 18., péntek

Under The Stars

Végre sikerült behoznom a lemaradást a sorozatban :3
Ez abból a szempontból jó érzés, hogy most már csak várnom kell a következő évad kezdetéig, másrészt viszont olyan állapotban vagyok még most is, hogy ahogy magamat ismerem, sokáig fog tartani, míg feldolgozom... (Ahogyan a rajongók többsége sem...)

Ennek örömére/bánatára ihletet kaptam, amit azonnal megírtam (SPOILER található benne a 12. évad eseményeire) :)
Ismét egy angst-songfic, ERRE a dalra 3:
A ficben a saját átiratom és idézetem szerepel :3

(Szintén a Destiel Játszótér augusztusi kihívására szánom )




~~~~~

- Cas? - kérdezem meg tőle, amikor mellettem elhalad, és egyenesen Lucifer felé igyekszik.
- Ne, gyerünk, gyerünk - húz vissza Sam, de nem figyelek rá, csak utána kiáltom:
- Cas! - nem hallt meg, és már a Sátán előtt áll - Cas? Cas!




- Nem, nem! Mennünk kell, most! - szinte nem is hallom testvérem hangját, csak érzem, hogy hátra tol.
Ahogy a mi világunkba visszatérünk, felkelünk a földről. Reménykedve nézünk a fénycsóvára, amikor megjelenik Cas. Sam mosolyogva szólítja a nevén, de a következő pillanatban egy angyalpenge átdöfi.
- Nem! - kiáltom.
Összeesik. Döbbenten nézzük Sam-mel. Megszólalni sem tudunk.
- Ez buli volt - szólal meg Lucifer mögötte. Rá nézek - Komolyan, piros pont, hogy megpróbáltátok. Tökre le vagyok nyűgözve, de… Itt a buli vége - közli gúnyos hanglejtéssel.
- Hagyjad őket békén! - lép közénk Anya.
- Mary, ugye? - szólítja meg Lucifer - Sokat hallottam rólad - mondja - Meg kell mondjam, felérsz a hírnevedhez - néz végig Anyán - Tökre meg akartam köszönni… Mindent. Tartozom neked - nevet fel.
Mellettem Mary indulni akar felé, de Sam megállítja:
- Anya, anya, anya - ragadja meg a karját, azonban ő csak ránk néz:
- Szeretlek titeket - és felpofozza Lucifert.
- Cuki - törli meg az a száját - Csak ennyit tudsz, anyuci?
Anya nekiesik a Sátánnak, aki elvesztve az egyensúlyát az átjáró felé botladozik, miközben magával rántja az édesanyánkat.
- Anya - utána akarunk menni, de a portál azonnal becsukódik.
- Anya! Anya!
- Nem! Nem! Nem! - kiáltjuk.
Semmit sem értünk: a fénycsóva eltűnt és Anya pedig a másik világban ragadt… és Cas…
Sam körülnéz és észreveszi, hogy a ház emeletén - ahol már biztosan világra jött a nefilim - erős fény világít. Rám néz, majd Cas-re, és beviharzik az épületbe.



~~~

„Csillagok alatt alszik a föld,
Lehet, hogy egyedül én vagyok ébren.
Suhognak a szélben a falevelek,
Társam mellett térdelek az éjben.”

Megtörten térdelek le Cas mellé. Könnyes szemekkel nézek rá. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy ez történt.





~~~

„Csillagok alatt fekszik a test,
Az enyém, a tiéd, akárkié,
Könyörögnék, hogy újra velem lehess,
De nem ragyogsz rám már soha többé!”

Bármit megtennék, hogy csak újra lássam őket. Anyám szeretetteljes tekintetét és az Ő ragyogó kék szemeit, ahogyan rám néz…
Akármit mit megtennék, hogy visszakapjam mindkettőjüket…



~~~

„Csillagok alatt jár-kel a test,
Az enyém, a tiéd, vagy a másé.
A test csak izgága, gyönge hírnök,
Az életé vagy az elmúlásé?”

„Nem! Nem! Egyszerűen nem veszíthettem el őket így! Egyszerűen nem!” - még mindig nem jött ki Sam, leülök és sírva fakadok. Elkeseredett zokogásom betölti a körülöttem lévő csendet, amely vigasztalón ölel körbe… De a bennem dúló vihar nem tud lecsendesülni…



~~~

„Mondd csak, mi ez a rémálom, barátom?
Mondd csak, mi ez a némaság, üresség,
Melyet a szívemben érzek, itt mélyen?”

Anyát csak most kaptuk vissza, Cas már jó ideje a barátom. Az az érzés, hogy így történt, olyan mély sebet ejt a szívemen, hogy pontosan tudom: ezek után sehogyan sem leszek képes talpra állni…
Ürességet érzek: elvesztettem az édesanyámat, a barátomat…
A családom felét...



~~~

„Csillagok alatt fekszik a test,
Éget a föld, olyan hideg,
Akár a vastag betonfalak,
Fogva tartják az álmaimat.”

A lábamat szinte égeti a föld hűvössége…
Nem így képzeltem el a jövőmet. Egyáltalán nem. Nem így álmodtam meg. Abban reménykedtem, hogy Anya visszatérte után majd örökké együtt maradunk: egy szerető, egymást védelmező családként éljük a mindennapjainkat, annak ellenére, hogy harcolunk Lucifer ellen, továbbra is folytatjuk a vadászok megszokott életstílusát.



~~~

„Vigyázz a szóra, melyet küldök:
Én mindig szeretni foglak,
Maradj meg titkos jelszavamnak,
Maradj meg védő csillagzatomnak!”

Emlékszem: nem egy alkalom volt, amikor Cas térített észhez: csak Rá hallgattam…
Minden erejével azon volt, hogy védelmezzen…
Szerettem Őt.
Először, mint barát, majd, mint családtagot, testvért. Az idő múlásával az érzés ennél jóval több lett…
Olyan régen el kellett volna mondanom Casnek, de nem volt rá megfelelő alkalom…
Szerelmes lettem bele…



~~~

„Mondd csak, mi ez az rémálom, barátom?
Mondd csak, mi ez a némaság, üresség,
Melyet a szívemben érzek, itt mélyen?”

Már sehogy sem bírok a fájdalommal, egészen maga alá gyűrt. Képtelen vagyok már magamban tartani a hiányuk okozta kínt: felordítok.



~~~

„Bárcsak hozzám visszajönnél,,
Hogy tudnám, hová tartozom!
Társtalanul ülök az éjben,
Felhő takarja csillagzatom.”

Mit fogunk csinálni Nélkülük… Mit fogok tenni…Nélküle?
A gyomrom és a szívem görcsbe rándul…
Fogalmam sincs, hogy hogyan tovább.
Tanácstalan vagyok és teljesen elveszett.



~~~


"Elveszítetted.
Nincs többé veled.
Kiszakítottak belőled egy darabot,
 amellyel teljes voltál.
Csonka lettél."


2017. augusztus 13., vasárnap

We Don't Stay

Tegnap este - olyan fél tizenkettő magasságában - fogtam magam, és kapva az alkalmon, megnyitottam EZT a számot, és lepergett előttem egy kép, amit muszáj volt billentyűzetet ragadva, leírnom.
(Érdemes előbb meghallgatni, és azután elolvasni :3 )

Annak ellenére, hogy nem írom ki, hogy milyen párosításra gondoltam a történetet - hiszen bármilyen lehet -, remélem, tetszeni fog ez a rövidke songfic :3 ♥

(Köszönettel tartozom Lorynak és Sacinak, akik segítségemre voltak :) Nagyon köszönöm, lányok :* )




~~~~~





„Esős reggel, megint rád talált...”

Esőcseppek kopogtatják meg az üveget. Játékuk ritmusa azonnal felkelt. Szokásomhoz híven az ágyamból kikelve az ablakhoz sétálok, megfordítom a kilincset, kinyitom. Szélesre tárom ki a szárnyakat. A reggeli eső élénkítő illata azonnal hatással lesz rám, mintha csak újjászületnék. Még nem zárom be, hadd kapjon egy kis frissességet a szoba.



„Valahol érzed még az illatát…”

Megfordulok, egy nagyot szívok a levegőből. Vanília, fahéj keverékének aromája lengi be a helységet… Emellett még egy illat, amit egykor imádtam - de ma sincsen másként -, mára csak egy fakó emlékképet vetít elém.



~~~



„Hajában hó volt, akkor még jó volt,
Csak nézted hogyan megy tovább…”

Bánatos szemekkel nézett rám. Távozni készült, de nem akart egyedül hagyni. Velem szeretett volna még maradni, viszont a munkája kötelességet jelentett a számára, aminek nem mondhatott nem-et. Csak néztem, ahogy megfordult, majd lassú léptekkel távolodik az otthonomtól a téli hóesésben.



„Szíved vitte mégis hallgattál,
Miatta láttad szebbnek kopott ruhád,
Miatta hitted, könnyebb az élet…”

Mellette minden olyan más volt. Minden szebb, minden fényesebb. Mellette meseszépnek, és olyan személynek éreztem magam, akit mérhetetlenül szeretnek viszont.


„Néha nap még érzed,
A tegnap a múlt, ami elkésett.
Néha nap még kéred,
Az isteni szót, ami szebbé tesz…”

- Szeretek - fogta meg a kezemet, majd megcsókolt.
Bár még többször hallanám, ahogyan ezt mondja… - gondoltam, miközben végig húztam az ujjaimat a hajszálai között.



„Néha nap még várod,
A fényt, ahol jó, hogy ha elfáradsz…”

Napsugarak fénye árasztott el.
- Szép jó reggelt - suttogtam az ágyban mellettem fekvő, engem néző személynek.
- Még szebb, mert itt vagy velem, nálam - karolt át szorosan.



„Elfárad lassan az út,
Nem maradunk...”

- Sajnálom, nekünk ez nem működik - csendesen közölte, alig figyelve rám.
- Akkor itt vége? Nem maradunk együtt? - kérdeztem vissza, remélve, hogy eszébe juttatom, ki is Ő nekem. De nem felelt, csak üveges szemekkel bámult maga elé. Végleg eldöntötte…



„Ablakból kémlelt édes Mennyország…”

- Annyira szeretlek. Minden perc, amit veled töltök el, maga a Mennyország - közölte a tó partján ülve, majd a karjaiba zárt.



„Titokban nézted furcsa járását…”

Imádtam, ahogyan járt. Magabiztosan, emelt fővel. Egy kicsit bicegett még a múlthéten szerzett enyhe sérülése miatt, ami egy kis furcsaságot csempészett az egészbe.



„Álmodtál róla, nem vált valóra…”

A hét éves keresztfiam kosárral a kezében haladt elől: virágszirmokat szórt elém. Talpig ünnepiben vonultam utána a folyosón. Az oltár előtt ott állt, fekete szmokingban. Földöntúli boldogság mosolya húzódott a szája sarkában, ahogyan rám nézett. Tudtam, hogy gyönyörűnek tart, és jó döntésnek tartotta, amikor letérdelve a vízparton, az ujjamra húzta a gyűrűt egy örömkönnyekkel a szememben kimondott „igen”-em után. A pap a szokásos beszéde után megkérdezte, hogy fogadjuk-e egymást hites társunkként. Meghatódva és fejet bólintva mondtuk ki a megerősítő választ, majd az engedélyére elcsattant közöttünk az első hitvesi csók.



„Csak nézted, hogyan megy tovább…”

Egyre kisebb lett az alakja a lámpafényben. Nem állítottam meg. Ha menni akart, ha így határozott, csak menjen.


~~~



„Élére hajtogatott nagykabát,
Magadra öltöd minden éjszakán…”

A szekrényből előkeresek egy ruhadarabot, amit magamra kapok. A bútordarab alján ott hever gondosan összehajtva az egyetlen kabátja, amit itt hagyott nálam, azon az éjszakán. Kiveszem, és magamhoz ölelem. Nem jött vissza azóta sem érte. Nem jelent meg, nem kérte vissza, de én minden éjszakán felveszem. Úgy alszom el, belebújva. Bár tudom, hogy még jobban összetör, ha ezt teszem, de azt is tudom, hogy egyben meg is nyugtat. Olyan mintha megint itt lenne velem, minden éjszakán. Mintha sosem ment volna el.



„Tudod, hogy szép vagy, ne bánd a múltat,
Csak nézd, hogyan megy tovább.”

Már két éve, hogy szakított velem. Már jobban vagyok. Már nem érzem a szívet markoló hiányt, de néha még mindig eszembe jut az a megválaszolatlan kérdés, hogy mégis mi lett volna, ha…
Ha velem marad…
Ha velem marad örökre…

2017. augusztus 10., csütörtök

On The Right Way

Hirtelen és váratlan ötlettől vezérelve született meg az első Sam&Reader párosítású történetem.
És hát nem is mondanék mást, csak remélem, hogy tetszik majd nektek :)
Jó olvasást ♥


~~~~~~~~

A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá.
Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket.
Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna,
és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre.
A próba nem vár.
Az élet nem néz hátra.
~ Paulo Coelho ~




~~~

- Most… - haboztam.
Mind a ketten rám néztek. Ahogy rám nézett, megfeszült egy kissé.







Idegességemben a csuklómra húztam a felsőm ujját. Semmi hang nem jött ki a számon.
- Ha már tudod, hogy mit akarsz, akkor jelentkezz - mondta, azzal egyedül hagyott a testvérével. Hangtalanul álltunk egymás előtt. Szerettem volna elmenni, de nem volt hozzá elég erőm.
- Nem űzheted tovább a struccpolitikát, mint eddig. Nem menekülhetsz el örökké előle. Erről beszélnetek kell - szögezte le.
- Én… - alig tudtam megszólalni.
- Állandóan rólad beszél, reggeltől estig. Veled akar lenni. De ha te nem, akkor távozhatsz is. Ott az ajtó - mutatott a bejárat felé.



- Adjatok időt. Kérlek. Mondd meg neki, hogy hamarosan választ mondok - közöltem vele.
- Elmehetsz innen, de ha úgy döntesz, nem látod őt soha többé.


~~~

(Pár hét után)

Egy hangos ajtóbecsapást hallottam.
Megérkezett.
Tudtam, tisztáznunk kell pár dolgot. Fogtam magam, felkeltem az ágyamról: lesétáltam a nappaliba. Ahogy befordultam, megláttam félhosszú barna haját. Nagyot sóhajtva közeledtem a kanapéhoz, ahol helyet foglalt. Észrevette, hogy mögötte vagyok, mert azonnal megfordult.
- Szia - üdvözölt, és egy ártatlan mosoly kíséretében felállt az ülőalkalmatosságról, elém állt.
Két nappal korábban felhívott. Kérlelt: engedjem meg, hogy feljöjjön hozzám. Mert beszélni akart velem. Nekem is volt mondanivalóm a számára, így hát beleegyeztem. És most itt volt nálam.
- Szia - válaszoltam, és nem is nézve rá. Leültem a helye mellé.
Követett.
- Figyelj, én… - fordult felém.
- Mégis ezt hogy képzelted, azok után, amit tettél?
Nem válaszolt, rám emelte a szemeit.
Vedd le rólam azokat az átkozott gyönyörű szemeidet. Azok varázsoltak el már legelőször is… Lassan több, mint hét éve - kiskutyás tekintettel meredt - Ne, ne nézz így rám.
- Nagyon sajnálom, amit tettem - válaszolta őszintén, közeledni próbált. Hátrébb ültem.
- Nem teheted meg, hogy úgy jössz vissza hozzám, mint ha mi sem történt volna. Nem teheted, érted? - háborodtam fel - Összeismerkedünk. Alig beszélgettünk és semmi előjel nélkül azt mondtad az egyik éjjel, hogy szeretsz. Én meg, mint az őrült, szó szerint futottam hozzád, hiszen én is így éreztem - emlékeztetem - Majd pár hónappal később bejelentetted, hogy ez nekünk így nem fog működni, mert el kell költöznöd a munkád miatt. Szakítottunk. Próbáltam talpra állni Nélküled. Ami sikerült is, de... - elhalkultam, mert nem hittem, hogy elviselné, amit közölni szeretnék vele.
- De? - kérdezte vissza.
Ismertem. Pontosan tudta, hogy a legőszintébb leszek vele - ami, a legkeményebb fegyverem - és ő készen állt arra, hogy megnyíljak, bármit is mondok neki.
- De akárhányszor visszatértél, én ugyanabba az állapotba kerültem vissza, amiben akkor voltam. Nem tudom, hogy megbízhatok-e újra benned - válaszoltam.
Szótlanul ült mellettem. Felém fordult.



Várta, hogy fejtsem ki az okokat. Nagyot sóhajtottam, majd belekezdtem.
 - Sam, én… - próbáltam folytatni az előbb elkezdett mondatom. Nem állított meg, így folytattam - Apám a kezdetektől fogva hazudott nekem. Amikor kérdőre vontam, mást okolt a saját hibáiért. Csalódtam benne. Megfogadtam, hogy sosem engedek közel magamhoz olyan férfit, aki arra nem méltó. Mert mégis minek valakit a közeledbe engedned, ha váratlanul tőrt szúrhat a szívedbe? Próbáltam távol tartani magam azoktól a férfiaktól, akikkel beszélő viszonyban voltam, mert nem akartam, hogy több is legyen köztünk puszta barátságnál. Viszont eközben nem akartam mást, csak egy személyt, a másik felemet, aki úgy harcol értem, ahogyan én őérte. Ebben a kettősségben éltem, éveken át. De amikor már végleg kezdtem feladni, hogy társat találjak magamnak, te megjelentél. Minden egyes percet éreztem veled, de el kellett menj. Amikor kimondtam, hogy vége, nem akartam tovább semmilyen nehézséget, de a szívfájdalmat, ami ezek után a magánnyal együtt járt, talán jobban elviseltem, mint magát azt a tényt, hogy nem vagyok jó senkinek. Hogy annak ellenére, hogy amiket mondtál nekem, mégsem vagyok elég jó neked. Tudod, felállhatsz törött kezekkel a padlóról, és élhetsz tovább rosszul beforrt csontokkal, de ha a szíved törik össze, az már nehezebb, hosszabb, fájdalmasabb procedúra, mint a fizikai fájdalom enyhítése. Az sem segített a dolgon, hogy nagyon elbizonytalanítottál, amikor azzal a lánnyal láttalak, közvetlenül a szakításunk után. Úgy éreztem: egy játékszer voltam a számodra, amit bármikor és bármilyen formában eldobhattál - megálltam. Nem akartam Anne-t megemlíteni, de már nem voltam ura a helyzetnek - Félek, tudod? Félek visszatérni oda, ahol egykor voltam. Félek körül járni ugyanazt az utat, amelyen régebben kerestem a reményt - képtelen voltam irányítani, hogy mit is mondok. Nem tudtam már gondolkodni sem - nem törődve azzal, hogy ezt az arcomat sosem mutattam meg neki - sírni kezdtem előtte.
Valószínűleg sikerült ledöbbentenem, mert némán ült mellettem, egy szót sem szólt, majd felegyenesedett. De én még nem fejeztem be.
- Összezavartál azokkal, amiket mondtál nekem, és amiket közben tettél - álltam fel - Hinni, sőt remélni akartam, hogy te más vagy. Hogy nyugodtan rád bízhatom magam, mert meg tudsz védeni - szipogtam - Én azt hiszem, hogy mi… - nem bírtam befejezni, mert azonnal közbevágott, pedig most jött volna a lényeg az egész monológomnak:
- Kérlek, ne mondd ezt. Szükségem van rád. Nem veszíthetlek el.


Nem reagáltam erre semmit sem, csak leültem megint. Magam elé meredtem.
- Nagyon sajnálom - ült le mellém, mire rá néztem - Nem akartalak összetörni, egyáltalán nem volt szándékomban. De látnom kellett téged, hiányzol. Érts meg - nyúlt a kezem felé. Nem ellenkeztem, mire megfogta a kézfejem - Tudod, hogy szeretlek - nézett a szemembe - Csak sose mertem kimondani. Inkább elfutottam, mint mindig - őszinte fény gyúlt a szemében.
Tanácstalanul ültem ott előtte, kezemet a kezei között hagyva. Nem tudtam, hogy hova fog ez a beszélgetés kilyukadni. Amint felfogtam, mit is mondott, lassan összeállt bennem minden.
- Féltél… - kerestem a megfelelő szót, és mihelyt megtaláltam, kimondtam - Féltél lehorgonyozni? - néztem rá, mint aki már tudja a választ, de tőle is hallani szeretné.
- Igen - helyeselt- Igen, féltem. És még most is félek, de ideje szembe néznem vele, nem gondolod? - reményteljes szemekkel meredt rám.
Várta a válaszom. Nem tudtam, hogy mit feleljek. Lesütöttem a szemem: megdöbbentett az őszintesége. Az lehet, hogy kíméletlen vagyok, ha a helyzet úgy megkívánja, de azt sosem gondoltam, hogy pont ő lesz az én valódi tükröm. Hangosan mondta ki, amit én is mindvégig éreztem. Nem tudom, hogy mit élt át régebben, amiért ennyire fél valaki mellett elköteleződni. Viszont azzal legbelül tisztában voltam, hogy valójában én mit érzek.
- Sam, én… - kezdtem bele a mondanivalómba.
Muszáj megtudnia.
- Szeretlek - jelentette ki.
Még mindig nem néztem fel rá.  
- Nézd az arcom. Úgy mondd, hazudok neked - szorította meg egy kicsit a kezem, hogy igenis figyeljek rá. Felemeltem a tekintetem. Mogyoróbarna színben pompázó szeme ragyogott, ahogy nézett. Elakadt a szavam, hiszen minden érzés, amit mélyen oly régóta elrejtettem magamban, hirtelen a felszínre tört, amitől megremegtem.
- Nem azt kérem, hogy borítsunk fátylat a múltra, csak azt, hogy bocsáss meg.
Eltört bennem valami. Tényleg nem akartam mást… Végül erőt vettem magamon: megnyíltam.
- Őszinte leszek hozzád. Megbocsátok. És… - még mindig nem bírtam kimondani, amit el akartam. De ha ezt az utat választottam a legutóbbi jelentkezésekor - ha ebben teljes mértékben rászántam, hogy most megteszem - akkor mindenképpen el kellett mondanom. Viszont nem is csak magam miatt, miatta… és miattunk is.
- Elszeretnék mindent felejteni. Mindent, amiről úgy éreztem, hogy a kapcsolatunk „rovására” ment. Sam! - most rajta volt a sor, hogy figyeljen rám - Sam! Én hazudtam neked, amikor azt mondtam, hogy szakítsunk. Az eszem azt súgta, hogy ezt tegyem - álltam meg egy másodpercre - De a szívem teljesen mást érzett... Bármennyiszer is kapcsolatba léptem veled, az a részem, ami szeretett téged, felerősödött. Beláttam, hogy egyszerűen nem bírlak elfelejteni. Én sem akarlak elfelejteni… - halkultam el.
Már csak egyetlen egy mondat választott el attól, amit igazán akartam. Zajtalan lett körülöttünk minden, mintha megszűnt volna a környezet. A saját gondolatainkba merültünk.
- Azt szeretném, ha újrakezdenénk - törtem meg a néma csendet hirtelen.
Úgy pillantott rám, mintha valami nagyon régóta megoldatlan üggyel kapcsolatos tényt közöltem volna vele, amivel az máris megoldódott. Szerelmes tekintetével végig mért: alig észrevehető mosoly jelent meg a szája sarkában.
- Komolyan mondod? - kérdezte.
Nem hitte el, hogy ezt mondtam.
- Igen, teljesen komolyan. Újra szeretném kezdeni. Nem akarlak elveszíteni. Még mindig szeretlek - kimondtam. Mérhetetlenül jó érzés volt hallani, ahogy kimondtam, és egyszerre könnyű lett minden.
Bekönnyesedett a szeme, de nem sírt. Lassan közeledett az ajkam felé, majd olyan hosszú idő elteltével, újra megcsókolt. Nem tettem mást, csak belefeledkeztem a pillanatba, és elmélyítettem a csókot. A mellkasomban vadul kalapált a szívem. Végre én is rendkívül boldog - és szerelmesebb - voltam, mint valaha. Beletúrtam a hajába, mire ő végig simított a hátamon.

~~~

- Igen, Dean. Itt van nálam - szóltam bele a telefonba , miközben a korlátnak támaszkodva, lenéztem a földszintre - Igen, újra együtt vagyunk - mondtam határozottan.
Mihelyt kimondtam a mondatot, felnézett rám, és nyelt egy nagyot. Elmosolyodott.


Ahogyan így láttam, szentül hittem benne, hogy ezentúl minden más lesz. Más lesz, mert megnyíltunk egymásnak, mert őszinték voltunk egymással. Más lesz, mert képesek vagyunk harcolni egymásért. Más lesz, mert mind a ketten szeretjük egymást.


~~~


Soha sem késő - sosem késő újrakezdeni, és soha nincs késő boldognak lenni.
~ Jane Fonda ~




2017. március 17., péntek

Without You

Szerdán sikerült összevesznem a Manómmal - mert, ahelyett, hogy írtam volna tovább az eddigi történeteimet ( "Mire vársz mégis? Tessék tovább írni... Legyen már kész, na...!" ), elküldtem, hogy hagyjon tanulni...
És ennek következménye is lett...
Újabb párosítású fic: egy Megstiel...

*ezen a területen sem marad már szűz... :3 
nem bír tovább gépelni...*

Előre is bocsánatot kérek... :3 :3 :3

(Azt hiszem, komolyabban kell vennem Manócskám suttogásait és nem ellentmondani neki...
Rájöttem, hogy nagyon szeret bosszút állni - ha nem engedelmeskedek - és szövetkezni az angst imádó énemmel... :3 )

(Ismét köszönöm a bétázást Lori Bradburry-nek :3 :* )



~~~~~



„Chaos is an angel who fell in love with a demon” ~ Christopher Poindexter



~~~~~




Egy hideg fuvallat rezegteti meg a felettem lévő faleveleket. Összehúzom a kabátomat, pedig nem is fázom. Senki nincs a közelemben, így leülök a földre, a hátamat a mögöttem álló fa törzsének támasztom.
Minden olyan békésnek látszik. Már-már csukom le a szemem, amikor hirtelen megérzek valamit - jobban mondva, valakit. Ahogy körbenézek, észreveszem, hogy a lelkek otthonában egy férfi lépdel, lehorgasztott fejjel keresgél valamit. Hosszas kutakodás után rá is talál. Egy nagy levegővétel után hangosan beszélni kezd. Nem akarom megzavarni, nem is figyelek rá. Behunyom a szemem.

- Nem is tudom, hogy hogyan álljak neki… Talán ott lesz a legjobb, hogy…  - hangja remeg, de nagyon ismerős… - Na, jó, nekem ez nem megy… - újra kinyitom a szemem, és a férfira nézek, aki már törökülésben ül - Egyszerűen csak elkezdem az elején a sok zagyvaságot, ami most bennem van, rendben? - néz körül, mintha csak válaszra várna - Mert,ha megint elkezdenék azon gondolkozni, mit is mondjak, hogy értelme is legyen, annak, nos… - nevetett fel - Őszinte leszek hozzád, talán életemben a legőszintébb. Nem igazán tudtalak megfejteni, amikor legelőször találkoztunk. Meg voltam róla győződve, hogy te is csak egy újabb ártó lény leszel a fivérek számára, mint a többi pokolbéli teremtmény… - mihelyt kiejti ezt a szót - pokoli - a hátamon végigfut a hideg. Érzem, hogy ez csak nekem szól. Tengerkék szeme kifürkészhetetlen… - Aztán idővel rájöttem, hogy nem éppen az ellenségünk vagy… - simít végig a fekete tincsein - Számtalanszor bebizonyítottad, hogy mellettünk állsz és segítesz nekünk, sőt még a sajátjaiddal is képes vagy szembe szállni értünk…

Újabb mély sóhajtást hallat.

- Máskor problémamentesen tudtam kifejezni magam, de most? Most sehogyan sem jönnek a szavak, mert maga a valóság… Nem bírom... Se kimondani, elhinni meg végképp nem… - hangszíne megijeszt - Rettentően sajnálom, hogy a legbelsőségesebb beszélgetésünk pont a halálod előnapján történt. Nem érdemelted meg azt a borzalmas halált… - fordítja el a fejét, mintha… - Búcsúzóul hoztam neked egy kis meglepetést - maga mellől egy idáig eltakart zacskóból előhúz egy pizzás dobozt, leteszi a sírkő mellé, felnyitja, majd egy üveg whiskey-t is tesz az étel mellé.

Könnyek lepik el a szemem, amikor a legelső csókunk utáni mondata - „Ezt a pizzafutártól tanultam.” - eszembe jut. Az eddigi legmélyebb levegővétele után folytatja:

 - Valamit be kell vallanom… - áll meg egy pillanatra, mire minden szavára figyelek - Meg, én angyal létemre beléd szerettem. Nem tudom, hogy melyik pillanat is volt, de nem éreztem senki iránt azt, amit akkor irántad. Kérlek, bocsáss meg, amiért nem tudtalak megvédeni - kék íriszei fátyolossá válnak, majd lehull az első könnycsepp, amelyet villámgyorsan magába szív a temető fekete földje.

Belém hasít a fájdalom, hogy az egyetlen égit, akit közelebbről is megismertem - és a legmélyebben szerettem -, sírni kell látnom. Felállok a fa alól, és közelebb megyek hozzá. Sírása nem hagy alább. Nem tudok mást tenni, csak mögéje lépek. A következő pillanatban megrázkódik, és kitárja holló, gyönyörű fekete szárnyait. Letérdelek, s a hátának támasztom a fejem. Mélységesen kínlódik, ahogyan én is. Nem tudom, hogy hogyan adjam a tudtára, hogy itt vagyok, közvetlenül mellette… Lassan az én szememből is könnytenger ömlik, kettéhasad a „lelkem”.

- Én is szeretlek, Clarence - mondom, és szorosan átölelem - Mindig… és örökké…