On The Right Way

Hirtelen és váratlan ötlettől vezérelve született meg az első Sam&Reader párosítású történetem.
És hát nem is mondanék mást, csak remélem, hogy tetszik majd nektek :)
Jó olvasást ♥


~~~~~~~~

A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá.
Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket.
Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna,
és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre.
A próba nem vár.
Az élet nem néz hátra.

~ Paulo Coelho ~

~~~

- Most… - haboztam.
Mind a ketten rám néztek. Ahogy rám nézett, megfeszült egy kissé.

Idegességemben a csuklómra húztam a felsőm ujját. Semmi hang nem jött ki a számon.

- Ha már tudod, hogy mit akarsz, akkor jelentkezz - mondta, azzal egyedül hagyott a testvérével. Hangtalanul álltunk egymás előtt. Szerettem volna elmenni, de nem volt hozzá elég erőm.

- Nem űzheted tovább a struccpolitikát, mint eddig. Nem menekülhetsz el örökké előle. Erről beszélnetek kell - szögezte le.
- Én… - alig tudtam megszólalni.

- Állandóan rólad beszél, reggeltől estig. Veled akar lenni. De ha te nem, akkor távozhatsz is. Ott az ajtó - mutatott a bejárat felé.

- Adjatok időt. Kérlek. Mondd meg neki, hogy hamarosan választ mondok - közöltem vele.
- Elmehetsz innen, de ha úgy döntesz, nem látod őt soha többé.

~~~

(Pár hét után)

Egy hangos ajtóbecsapást hallottam.
Megérkezett.
Tudtam, tisztáznunk kell pár dolgot. Fogtam magam, felkeltem az ágyamról: lesétáltam a nappaliba. Ahogy befordultam, megláttam félhosszú barna haját. Nagyot sóhajtva közeledtem a kanapéhoz, ahol helyet foglalt. Észrevette, hogy mögötte vagyok, mert azonnal megfordult.

- Szia - üdvözölt, és egy ártatlan mosoly kíséretében felállt az ülőalkalmatosságról, elém állt.
Két nappal korábban felhívott. Kérlelt: engedjem meg, hogy feljöjjön hozzám. Mert beszélni akart velem. Nekem is volt mondanivalóm a számára, így hát beleegyeztem. És most itt volt nálam.

- Szia - válaszoltam, és nem is nézve rá. Leültem a helye mellé.
Követett.
- Figyelj, én… - fordult felém.

- Mégis ezt hogy képzelted, azok után, amit tettél?
Nem válaszolt, rám emelte a szemeit.
Vedd le rólam azokat az átkozott gyönyörű szemeidet. Azok varázsoltak el már legelőször is… Lassan több, mint hét éve - kiskutyás tekintettel meredt - Ne, ne nézz így rám.

- Nagyon sajnálom, amit tettem - válaszolta őszintén, közeledni próbált. Hátrébb ültem.
- Nem teheted meg, hogy úgy jössz vissza hozzám, mint ha mi sem történt volna. Nem teheted, érted? - háborodtam fel - Összeismerkedünk. Alig beszélgettünk és semmi előjel nélkül azt mondtad az egyik éjjel, hogy szeretsz. Én meg, mint az őrült, szó szerint futottam hozzád, hiszen én is így éreztem - emlékeztetem - Majd pár hónappal később bejelentetted, hogy ez nekünk így nem fog működni, mert el kell költöznöd a munkád miatt. Szakítottunk. Próbáltam talpra állni Nélküled. Ami sikerült is, de... - elhalkultam, mert nem hittem, hogy elviselné, amit közölni szeretnék vele.
- De? - kérdezte vissza.
Ismertem. Pontosan tudta, hogy a legőszintébb leszek vele - ami, a legkeményebb fegyverem - és ő készen állt arra, hogy megnyíljak, bármit is mondok neki.
- De akárhányszor visszatértél, én ugyanabba az állapotba kerültem vissza, amiben akkor voltam. Nem tudom, hogy megbízhatok-e újra benned - válaszoltam.
Szótlanul ült mellettem. Felém fordult.

Várta, hogy fejtsem ki az okokat. Nagyot sóhajtottam, majd belekezdtem.
 - Sam, én… - próbáltam folytatni az előbb elkezdett mondatom. Nem állított meg, így folytattam - Apám a kezdetektől fogva hazudott nekem. Amikor kérdőre vontam, mást okolt a saját hibáiért. Csalódtam benne. Megfogadtam, hogy sosem engedek közel magamhoz olyan férfit, aki arra nem méltó. Mert mégis minek valakit a közeledbe engedned, ha váratlanul tőrt szúrhat a szívedbe? Próbáltam távol tartani magam azoktól a férfiaktól, akikkel beszélő viszonyban voltam, mert nem akartam, hogy több is legyen köztünk puszta barátságnál. Viszont eközben nem akartam mást, csak egy személyt, a másik felemet, aki úgy harcol értem, ahogyan én őérte. Ebben a kettősségben éltem, éveken át. De amikor már végleg kezdtem feladni, hogy társat találjak magamnak, te megjelentél. Minden egyes percet éreztem veled, de el kellett menj. Amikor kimondtam, hogy vége, nem akartam tovább semmilyen nehézséget, de a szívfájdalmat, ami ezek után a magánnyal együtt járt, talán jobban elviseltem, mint magát azt a tényt, hogy nem vagyok jó senkinek. Hogy annak ellenére, hogy amiket mondtál nekem, mégsem vagyok elég jó neked. Tudod, felállhatsz törött kezekkel a padlóról, és élhetsz tovább rosszul beforrt csontokkal, de ha a szíved törik össze, az már nehezebb, hosszabb, fájdalmasabb procedúra, mint a fizikai fájdalom enyhítése. Az sem segített a dolgon, hogy nagyon elbizonytalanítottál, amikor azzal a lánnyal láttalak, közvetlenül a szakításunk után. Úgy éreztem: egy játékszer voltam a számodra, amit bármikor és bármilyen formában eldobhattál - megálltam. Nem akartam Anne-t megemlíteni, de már nem voltam ura a helyzetnek - Félek, tudod? Félek visszatérni oda, ahol egykor voltam. Félek körül járni ugyanazt az utat, amelyen régebben kerestem a reményt - képtelen voltam irányítani, hogy mit is mondok. Nem tudtam már gondolkodni sem - nem törődve azzal, hogy ezt az arcomat sosem mutattam meg neki - sírni kezdtem előtte.
Valószínűleg sikerült ledöbbentenem, mert némán ült mellettem, egy szót sem szólt, majd felegyenesedett. De én még nem fejeztem be.
- Összezavartál azokkal, amiket mondtál nekem, és amiket közben tettél - álltam fel - Hinni, sőt remélni akartam, hogy te más vagy. Hogy nyugodtan rád bízhatom magam, mert meg tudsz védeni - szipogtam - Én azt hiszem, hogy mi… - nem bírtam befejezni, mert azonnal közbevágott, pedig most jött volna a lényeg az egész monológomnak:

- Kérlek, ne mondd ezt. Szükségem van rád. Nem veszíthetlek el.

Nem reagáltam erre semmit sem, csak leültem megint. Magam elé meredtem.

- Nagyon sajnálom - ült le mellém, mire rá néztem - Nem akartalak összetörni, egyáltalán nem volt szándékomban. De látnom kellett téged, hiányzol. Érts meg - nyúlt a kezem felé. Nem ellenkeztem, mire megfogta a kézfejem - Tudod, hogy szeretlek - nézett a szemembe - Csak sose mertem kimondani. Inkább elfutottam, mint mindig - őszinte fény gyúlt a szemében.
Tanácstalanul ültem ott előtte, kezemet a kezei között hagyva. Nem tudtam, hogy hova fog ez a beszélgetés kilyukadni. Amint felfogtam, mit is mondott, lassan összeállt bennem minden.
- Féltél… - kerestem a megfelelő szót, és mihelyt megtaláltam, kimondtam - Féltél lehorgonyozni? - néztem rá, mint aki már tudja a választ, de tőle is hallani szeretné.
- Igen - helyeselt- Igen, féltem. És még most is félek, de ideje szembe néznem vele, nem gondolod? - reményteljes szemekkel meredt rám.
Várta a válaszom. Nem tudtam, hogy mit feleljek. Lesütöttem a szemem: megdöbbentett az őszintesége. Az lehet, hogy kíméletlen vagyok, ha a helyzet úgy megkívánja, de azt sosem gondoltam, hogy pont ő lesz az én valódi tükröm. Hangosan mondta ki, amit én is mindvégig éreztem. Nem tudom, hogy mit élt át régebben, amiért ennyire fél valaki mellett elköteleződni. Viszont azzal legbelül tisztában voltam, hogy valójában én mit érzek.
- Sam, én… - kezdtem bele a mondanivalómba.
Muszáj megtudnia.

- Szeretlek - jelentette ki.
Még mindig nem néztem fel rá.  

- Nézd az arcom. Úgy mondd, hazudok neked - szorította meg egy kicsit a kezem, hogy igenis figyeljek rá. Felemeltem a tekintetem. Mogyoróbarna színben pompázó szeme ragyogott, ahogy nézett. Elakadt a szavam, hiszen minden érzés, amit mélyen oly régóta elrejtettem magamban, hirtelen a felszínre tört, amitől megremegtem.

- Nem azt kérem, hogy borítsunk fátylat a múltra, csak azt, hogy bocsáss meg.

Eltört bennem valami. Tényleg nem akartam mást… Végül erőt vettem magamon: megnyíltam.

- Őszinte leszek hozzád. Megbocsátok. És… - még mindig nem bírtam kimondani, amit el akartam. De ha ezt az utat választottam a legutóbbi jelentkezésekor - ha ebben teljes mértékben rászántam, hogy most megteszem - akkor mindenképpen el kellett mondanom. Viszont nem is csak magam miatt, miatta… és miattunk is.

- Elszeretnék mindent felejteni. Mindent, amiről úgy éreztem, hogy a kapcsolatunk „rovására” ment. Sam! - most rajta volt a sor, hogy figyeljen rám - Sam! Én hazudtam neked, amikor azt mondtam, hogy szakítsunk. Az eszem azt súgta, hogy ezt tegyem - álltam meg egy másodpercre - De a szívem teljesen mást érzett... Bármennyiszer is kapcsolatba léptem veled, az a részem, ami szeretett téged, felerősödött. Beláttam, hogy egyszerűen nem bírlak elfelejteni. Én sem akarlak elfelejteni… - halkultam el.
Már csak egyetlen egy mondat választott el attól, amit igazán akartam. Zajtalan lett körülöttünk minden, mintha megszűnt volna a környezet. A saját gondolatainkba merültünk.

- Azt szeretném, ha újrakezdenénk - törtem meg a néma csendet hirtelen.
Úgy pillantott rám, mintha valami nagyon régóta megoldatlan üggyel kapcsolatos tényt közöltem volna vele, amivel az máris megoldódott. Szerelmes tekintetével végig mért: alig észrevehető mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Komolyan mondod? - kérdezte.

Nem hitte el, hogy ezt mondtam.

- Igen, teljesen komolyan. Újra szeretném kezdeni. Nem akarlak elveszíteni. Még mindig szeretlek - kimondtam. Mérhetetlenül jó érzés volt hallani, ahogy kimondtam, és egyszerre könnyű lett minden.
Bekönnyesedett a szeme, de nem sírt. Lassan közeledett az ajkam felé, majd olyan hosszú idő elteltével, újra megcsókolt. Nem tettem mást, csak belefeledkeztem a pillanatba, és elmélyítettem a csókot. A mellkasomban vadul kalapált a szívem. Végre én is rendkívül boldog - és szerelmesebb - voltam, mint valaha. Beletúrtam a hajába, mire ő végig simított a hátamon.

~~~

- Igen, Dean. Itt van nálam - szóltam bele a telefonba , miközben a korlátnak támaszkodva, lenéztem a földszintre - Igen, újra együtt vagyunk - mondtam határozottan.
Mihelyt kimondtam a mondatot, felnézett rám, és nyelt egy nagyot. Elmosolyodott.

Ahogyan így láttam, szentül hittem benne, hogy ezentúl minden más lesz. Más lesz, mert megnyíltunk egymásnak, mert őszinték voltunk egymással. Más lesz, mert képesek vagyunk harcolni egymásért. Más lesz, mert mind a ketten szeretjük egymást.

~~~

Soha sem késő - sosem késő újrakezdeni, és soha nincs késő boldognak lenni.

~ Jane Fonda ~

August of Surprises

Ezúttal egy újabb Destiel Játszótér-kihívásra - pontosabban Misha születésnapjáig (augusztus 20-ig) tartó felhívásra - elkészített szösszel jelentkezem, amit hosszabb kihagyás után alkottuk meg a Manómmal :3

A történeten már azóta gondolkodtam, mióta megláttam ezt a Pinteresten újabb ihletadó képek után kutatva. El is mentettem gyorsan, hogy ha lesz megfelelő időpont és elegendő időm, akkor teljes egészében kidolgozom az ötletem.

És hát mi más lehetne jobb alkalom, mint egy meghirdetett történetírási lehetőség és egy nagyon jó barátnő "elmúlt" szülinapja?

~
Igen, Lexym, most itt rád gondolok :3
Szóval, hogy ne csak egy kósza üzenet jelenjen meg nálad a tegnapi nap alkalmából, hanem olvasható nyoma is maradjon, ezt kapod tőlem, egy kis Destiel-köntösbe beburkolva :)
Boldog (utó)születésnapot, drága Lex :3 :3 ♥♥♥

~

(És köszönetet mondanék Sacinak, Lilinek és Csillának, akik egy kis "megerősítést" adtaksegítség gyanánt *-* )

_________________________________________________________________________________

DEAN
Egy üggyel kapcsolatos nyomozásból vezettem haza péntek késő délután, amikor a mellettem ülő angyal megtörölte a homlokát. Castiel elvállalta, hogy segít nekem, mint a kollégám: ketten tértünk útra, míg a Bunkerben Sam a laptopját böngészve keresgélt az interneten és a könyveket bújva a megoldás után. Fullasztó meleg volt még így is, olyan, hogy lassan rólam is folyt a víz.

- Mégis, hogyan bírjátok ki ezt a meleget? - hitetlenkedett Cas, miközben lehúzta az ablakot, hátha az segít.

- Hát őszintén, elég nehezen. De vannak praktikáink, amivel egy kicsit enyhíthetjük, hogy ne ártson meg.

- Igen? És azok be szoktak válni? - kérdezte, mint egy kisgyerek, aki éppen az édes apjától érdeklődik a világ „titkai” felől.

- Nagyrészben igen - helyeseltem - De nem tudom, hogy ez nálatok, angyaloknál működnek-e… - halkultam el, mert komolyan nem tudtam. Ehelyett a baloldali sávba hajtottam és megelőztem egy kis teherautót, miközben kifundáltam valamit.

- Cas! - szólítottam meg, hogy elmondjam, mi jutott eszembe.

- Igen, Dean?

- Mit szólnál hozzá, ha kipróbálnánk? Van kedved hozzá? - tettem fel a kérdést, de nem kaptam rögtön választ.

- Nem is tudom… - habozott egy kis idő múlva.

- Igen vagy nem? - állítottam válaszút elé, miközben a közúti táblákat figyelve, észrevettem egy lehajtó sáv-jelzést. Hamarosan döntenie kell, hogy még idejében le tudjunk térni - Gyorsan válaszolj… - hagytam rá a dolgot.

Még mindig nem felelt, és a lekanyarodó sáv egyre csak közeledett.

- Na, Cas, döntsd el - nem nagyon akartam sürgetni, de őszintén megvallva: egy kis „hűsítés” nekem se ártott volna.

Hosszas csönd után végre meghallottam a hangját:

- Igen, Dean. Lenne kedvem hozzá - nézett rám gyönyörű kék szemeivel, gyermeki lelkesedéssel.

- Rendben, Angyalom - azzal rátértem a sávra.

~~~

- Meg is érkeztünk - állítottam le a motort, és kivettem a slusszkulcsot.

- Hova megyünk, Dean? - kérdezősködött már kitudja hányadszor, mióta letértünk.

- Ne legyél ennyire kíváncsi, Castiel. Maradjon csak meglepetés - kacsintottam rá.

Arca meglepettnek tűnt, de nem szólt semmit. Nem is húztam tovább az időt, kiszálltam. Pár másodperc múlva ő is az autó mellett állt.

- Szerintem azt nyugodtan levetheted. Hagyd csak a kocsiban - mutattam a ballonkabátjára, amit abban a pillanatban igazított meg magán.

A csomagtartó felé indultam, majd kinyitottam.

- Nem nagyon szeretem levenni - simított végig a ruhadarabon.
- Jól van - vettem tudomásul a válaszát, és visszazártam a járművet. Mikor végeztem, elé állva megfogtam a kezét.

- Induljunk - mondtam, és az első lépéseket megtéve egyre csak távolodtunk Babytől.

~~~

- Mihelyt óhajtanak az urak? - érdeklődött a pult mögül egy szőkésbarna hajú lány - a blúzán álló kis táblácska szerint Sue - szalvétával a kezében.

Én még ráérek választani a sok finom íz közül - gondoltam.

- Cas, szeretnél te választani? - fordultam a sötétkék zakójában álldogáló angyalom felé.

Tanácstalanul állt mellettem, miközben egyre csak vizsgálta a pult tartalmát.

- Nem tudom, Dean. Válassz helyettem, amit akarsz - adta át nekem a választás lehetőségét.

- Rendben - bólintottam, és Sue szemébe néztem - Esetleg van olyan, amelyben méz is van? - tudakoltam.

- Hogyne. Ez itt a SweetHoliday, a mézes vanília - mutatott egy vajszínű krém felé - És ez itt a HolyCream, a mézes csoki - bökött a kanállal egy halványbarna színűre - Ezen kívül van még mézes sztracsatella - tette egy csokoládé darabokkal teli vaníliaszínű jégkrém tartályára a kanalat.

- Egy mézes vaníliát és egy mézes csokoládét kérnék - feleltem habozás nélkül.

A lány kimérte a gombócokat, majd átnyújtotta Casnek, aki látványosan szemlélte a desszertet.

- És magának mit adhatok? Valami különlegeset? - kérdezte, amivel igazán felkeltette az érdeklődésem.

- Különleges? Milyen ízű?

- A ház két specialitása. Almás és meggyes pite ízesítésű.

Ahogy kimondta a nevét, összefutott a nyál a számban.
Nincs jobb egy almás piténél…

- Mind a kettőből kérek, egyet-egyet.

Miután megkaptam, fizettem és leültünk egy közeli fa alatti padra.

~~~

Már javában élveztem az ízeket, amikor felé pillantva, álmélkodó szempárral találtam szembe magam.

- Cas, kóstold meg - böktem bátorításként a kezébe lévő, még el nem kezdett jégkrémre. Visszatértem a sajátomhoz, és a szemem sarkából figyeltem, ahogy bátortalanul belenyal.

- Dean!

- Igen? - álltam meg.

- Ez… ez hideg - emelte maga elé a tölcsért.
- Igen, annak kell lennie. Így tudja lehűteni a tested.

Nem reagált semmit, hanem egy újabb adagot evett. Némán ettünk egymás mellett.

- Na, hogy ízlik?

- Hmmm… - reagált, miután sokadszorra belenyalt a fagylaltba - Ez valami fenséges - fordult hozzám.

- Én is így gondolom.

- Nem is tudom, hogy miért nem ettem eddig - osztotta meg velem, de nem folytatta az evést, hanem egyre nézte, mint valami megfejthetetlen csodát.

- Mert nem vittelek el eddig - közöltem vele két nyalintás között - De most itt vagy, és velem fagylaltozol.

- Pompás az íze. Nagyon ízlik - még mindig nem nyalt bele, aggódni kezdtem, hogy ha nem folytatja, akkor hamarosan…

- Dean, ez miért csöpög? - ugrott fel a padról kissé hisztérikus hanggal.

- Ez normális, Cas, csak nyald le - próbáltam lecsendesíteni, de nem jártam túl sok sikerrel, nem fogadott szót. Az előbbi vidám Castielemből másodpercek alatt egy ijedt kis angyalka lett, akinek fogalma sem volt, hogy mit is kezdjen egy olvadó fagylalttal a kezében.

- Dean, ez nem áll meg! Sehogyan sem akar megállni! - emelte meg a hagját.

Nyugtatgatnom kellett volna, de olyan viccesen reagálta le, hogy elkezdtem nevetni.

- Dean! Dean, segíts. Mindenhol ott van - nézett végig a kezén, ami már szinte végig olvadt fagyi lett. Nem bírta abbahagyni a vihorászást.

- Dean, a ballonkabátomon van! - nézett hatalmas aggódó szemekkel a kabátjára, amin egy aprócska csöpp foglalt helyet -  Dean, fejezd be a röhögést. Kifolyik a tölcséremből.

Erre már befejeztem a kárörvendezést.

- Cas, természetes dolog, hogy olvad. Ezért kell kicsit sietni vele. Gyorsan nyald le, mert még több lesz a kabátodon – tanácsoltam, amire engedelmeskedett - Fogd meg - adtam a kezébe a másik tölcsért. Elővettem egy papírzsebkendőt és lehajolva, letöröltem a foltot a ruhadarabjáról.

- Bocsáss meg az előbbiért - nézett rám olyan kiskutya szemekkel, ahogyan néha Sam szokta, amikor felegyenesedtem.

- Ugyan, ne kérj bocsánatot. Ez volt az első élményed a fagylalttal - ültem vissza mellé - Mindenkivel megesik, hogy egy kicsit túlreagálja a dolgokat, még az én drága angyalommal is - pusziltam meg az arcát, mire egy esetlen mosoly jelent meg a száján, majd folytatta az evést.

~~~

Kéz a kézben, boldogan tértünk vissza Babyhez. Beszálltam, és bezártam az ajtót. Az ablakot teljesen leengedtem, hogy menet közben jöjjön be a friss levegő. Körülnéztem: meglepetten vettem észre, hogy még mindig nem szállt be, ellenben megállt az ajtóm mellett.

- Cas, miért nem jössz? - hajoltam ki az ablakon.

- Én csak… - maga elé nézve habozott, hogy folytassa-e - Csak megszeretném köszönni ezt a napot - vallotta be a legártatlanabb arckifejezéssel.

- Én köszönöm, hogy velem tartottál - ragadtam meg a kék nyakkendőjét és a számhoz húztam egy csókra.

~~~ ~~~

SAM

- Kérlek, ne haragudj, hogy eddig nem írtam, de összejött egy ügy, amire azonnal rá kellett állnunk Deannel - vallottam be egy hosszú beszélgetés után.

- Igazán nincs miért szabadkoznod, Sam.

- Kárpótlásul majd a hétvégén megünnepeljük a születésnapodat - javasoltam, és már lassan készen volt minden a fejemben, amit kiterveltem azokra a napokra - Nem mindig lesz az ember húsz éves.

- Rendben, Winchester - egyezett bele nevetve.

- Sam, megjöttünk - hangzott a lépcsőről.

- Most leteszlek, mert visszajöttek. Érted megyek holnap. Jó éjszakát. Nagyon szeretlek, Lexa - suttogtam a készülékbe, hogy ne hallják meg.

- Én is. Akkor holnap - hangzott a felelete teli izgatottsággal. Elmosolyodtam, amint elképzeltem, ahogyan ül az ágyon szerelmes mosollyal. Teljesen oda volt értem, és magamon is ugyanezeket a jeleket fedeztem fel, ha vele voltam (még akkor is, ha egyedül voltam és rá gondoltam). Persze, Deanék semmit sem tudtak róla. Fél éve ismerkedtünk meg, három hónapja voltunk együtt. De régóta nem találkoztunk, már nagyon hiányzott. Kelleni fog ez a hétvége.

- Szia - köszöntem el, és leraktam a telefont.

- Te meg minek örülsz? - lépett be a könyvtárba a bátyám. Biztosan ott maradt a mosoly az arcomon.

- Semminek, csak rájöttem valamire az üggyel kapcsolatban - hazudtam és magam elé húztam a könyvet.

Pitty, pitty - jelzett a telefonom.

- Mi volt ez? - nézett rám fürkésző szemekkel.

- Micsoda? - értetlenkedtem.

- Jajj, Sammy. Ne játszd itt az agyad. Ez a telefonod volt - ült le elém.

- Nem igaz, nem az enyém volt - tagadtam, és próbáltam lehalkítani a könyv alá rejtett említett tárgyat.

Felemelte a könyvet. Pár A telefonom újra megszólalt.

- Na, ugye, hogy megmondtam - közölte, ahogyan a szeme elé tárult az „igazság.”

A képernyőn Lexy arca jelent meg: éppen üzenetet kaptam tőle. Dean észrevette, utána kapott. Nem voltam gyors, megkaparintotta.

- „Már nagyon várom a holnapot. Szeretlek.” - csodálkozó szemekkel olvasta fel - Sammy, te becsajoztál? Mégis ki ez a lány?

- Nem becsajoztam. Ő a barátnőm - mondtam határozottan.

- Jó, oké. Akkor ki a barátnőd? - érdeklődött, de megállt egy pillanatra. Valószínűleg felfogta, hogy mit is mondott az imént, mert olyan megemelkedett hanggal kérdezte, hogy szinte már ordított - A barátnőd? És nekem nem is szóltál?

- Nem szóltam az elején, mert addig nem akartalak beavatni, míg komolyabbra nem fordul köztünk a dolog. Szóval igen, ő a barátnőm - böktem a kép felé a fejemmel.

- Óóó - csodálkozott - És akkor ez már…? - nem tudta megfogalmazni.

- Igen, eléggé komoly. Három hónapja. Holnap elvinném az egész hétvégére magammal, megünnepelni a születésnapját. Elkérhetném az Impalát? - halkultam el.

- Három hónapja? - lepődött meg ismét - Hogy mi? Babyt? Persze, vigyed csak - egyezett bele. Tisztában voltam vele, hogy ez a gyors döntése csak egyet jelenthet: enged, de úgyis kifaggat mindenről, mihelyt visszaérkezem vasárnap.

Alig nyitottam ki a szám, hogy megköszönjem, amikor szó szerint berobbant Cas.

- Szia, Sam - köszöntött.

- Szia, Castiel.

- Dean már mesélte, hogy mi történt? - ült le Dean bal oldalára.

- Nem, nem is mesélte - fordultam a testvérem felé, megkönnyebbülve, hogy az én „ügyem” területére később fog reflektorfény vetülni - Mi történt, Dean?

- Cast elvittem… - kezdett bele a mondanivalójába, de az angyal közbeszólt:

- Fagyizni… Fagyiztunk - ragyogott a szeme, amint a bátyámra nézett.

- Tényleg? - csodálkoztam felnevetve.

- Igen, és annyira csodálatos volt. Egészen addig a pillanatig, míg le nem csöppent a kabátomra és én meg kiakadtam ezen – sütötte le a szemét Cas.

- De megbeszéltem vele, hogy ez így a normális, a nagy melegben olvad a fagylalt - tette hozzá Dean.

- És nem csak a fagylalt olvadt el utána, hanem én is… Ahogy megcsókoltál az autóból kihajolva - mélázott el testvérem természetfeletti párja, végig tekintve rajta.

- Igen, Cas, az valami csodálatos csók voltál. Ahogyan te is az vagy, mióta csak ismerlek - egészítette ki Baby tulajdonosa, mindvégig a szemébe nézve. Közeledni kezdtek egymás felé: újabb csókot akartak váltani.

- Na, jó, srácok, hagyjátok ezt abba. Folytassátok inkább a hálószobában - fordultam el tőlük viccből.

- Ahogy kívánod, Sammy. Még nem is mondtam, de már be van rendezve az estére - mondta Dean egy kacsintás kíséretében, azzal kézen fogta a ballonkabátos angyalát. Fejcsóválva néztem, ahogyan maga után húzza, majd befordulva a sarkon, Dean „lakosztálya” felé veszik az irányt.

~~~

Másnap reggel felébredés után végig sétáltam a csendes házon egészen a 11-es szobáig. Meglepődve vettem észre, hogy az ajtó előtt egy kis félbehajtott cetli áll, rajta az Impala kulcsa. Felvettem a papírt és elindultam a garázsba. Beültem a kocsiba és olvasni kezdtem a nekem hagyott üzenetet:

„Jól eltitkoltad előttem a kisasszonyt, öcskös.
De majd vasárnap mindent megtudok.
Jó szórakozást a hétvégére és vigyázni az én Kicsikémre
Dean.”

Jót derültem ezen, és beindítva a motort, kigurultam a Bunkerből, hogy egy tökéletes születésnapi meglepetés-hétvégét töltsek el azzal a lánnyal, akit tiszta szívemből szeretek.

Happy Birthday to you, Jensen!

Sammymanóm az elmúlt napokban állandóan a fülemet rágja: újabb és újabb ötletekkel bombáz. Annyiszor mondogatta, hogy "Ideje lenne, hogy egészen más témájú történet is írj!", hogy nem tudtam mit csinálni, engedtem az unszolásának. Ennek az lett az eredménye, hogy még őrültebb és őrültebb jelenetek ugrottak a szemem elé.

Mint tudjuk, tegnap március elseje volt, a mi drága Jensenünk születésnapja.
Egész nap a suliban azon agyaltam, hogy hogyan lehetne méltóan megemlékezni erről a napról. Már nagyon el voltam keseredve és csak (!) Destiel jutott az eszembe - de azt mégsem éreztem megfelelőnek, hagytam a dolgot egy kicsit pihenni.
Úgy látszik, az én Drágám nem annyira könnyen adja/adta fel, mint én...
Említettem, hogy nem hagy nyugton...
Viszont kihagytam, hogy a lehető legfurcsább állapotomban tudja ezeket megvalósítani :D (Komolyan, gyakran úgy érzem/éreztem magam, mint szegény Sam, amikor Lucifer a fejében volt és állandóan hozzá beszélt... :D XD ) Nos, hogy miért éppen a kora esti pihenés közepette kell lerohannia egy olyan képpel, amitől egyből fangörcsöm lett, na azt én is szeretném tudni...
Azt is mondtam neki, hogy én erre nem vagyok képes, hisz ilyet még nem írtam, ezzel még számomra ismeretlen vizeken hajózom, de ez sem hatotta meg. Annyira szépen kérte, hogy írjam meg, segít nekem, ha kell, másokat (!) is bevon, csak álljak már neki. Megint hárítanom kellett, de bevetette a kedvencemet: a kiskutyaszemes ábrázatát. Na, itt már nem is ellenkeztem, rögtön billentyűzetet ragadtam...

Elnézést kérek, hogy nem tegnap raktam ki, de több okból is késtem vele. Egy, kezdett beindulni az egyetem, emiatt kevés időm volt gép elé ülnöm. Kettő, Ihletmanócskám későn ütött vele fejbe. Három, megint - szokásához híven - nem hagyta, hogy rövidke legyen, meg sem álltunk 1750 körüli szószámig. Négy, ez tényleg hirtelen ötlet volt, és amilyen hirtelen, olyan furcsa is volt nekem, hiszen... *elakadt...*

Manómon kívül hálás vagyok az én kedves barátnőmnek, Lory Bradburrynek, hogy elvállalta a bétázást :* Nagyon köszönöm, csajszi <3 br="">
Nem is szaporítanám tovább a szót, mert nem szeretnélek lefárasztani benneteket, inkább hagyom, hogy olvassátok az első (és remélem, nem az utolsó) Cocklesemet :)
Az esedékes cukormérgezésért vállalalom a felelőséget :* <3 br="">(Végre elmondhatom magamról, amit soha nem gondoltam: elvesztettem a Cockles-szűzességem :D )
(Normál betűtípussal Jensen, míg dőlttel Misha nézőpontjából olvashatjátok a történetet)

_________________________________________________________________________________________________

- Mindenki a helyén van? - és megkezdődött a szokásos körkérdés - Jared?
- Igen.
- Misha?
- Igen.
- Jensen?
- Vehetjük - feleltem, és már készen is álltam.
- Oké, srácok, figyeljetek. Csapó tizenöt…
Nem hallottam semmit se. Melyik évad hányadik epizódját is forgatjuk? Fogalmam sem volt, nem értettem mondat végét.
Egyre jobban nehezemre esett teljes mértékben a forgatás sikeres menetére figyelni, hiszen az állandó újrafelvételek sorozata kiborítottak.
Éppen azt arészt vettünk fel, ahol a fivérek egy olyan embernek segítettek, aki a munkájából adódóan nem lehetett annyit a családjával, amennyit akart. Ahogyan a személyt alakító „színésztársamra” néztem, eszembe jutott az én helyzetem…
Danneel otthon van JJ-vel… Rettentően hiányoztak nekem, mivel már két-három napja nem kommunikáltunk egymással… Feleségem elbűvölő szempárja, ami mindig reményt adott és JJ mosolya, ami felvidított a borongós napokon.
Ők voltak a családom, az életet adó hátterem…
A forgatási szünetekben minden percet azzal töltöttem, hogy vagy beszéltem Danneelel, így láthattam a kislányomat is, vagy ha nem sikerült elérnem őket, akkor a telefonomban lévő képeinket néztem. De a kettő nem volt ugyanaz…
Persze, a sorozat karaktereit alkotó társaimmal, az egész stábbal és a rajongókkal olyan családias hangulatú kapcsolatunk alakult ki az évek során, hogy úgy éreztük, nem csak a rajongók szeretik a sorozatot, hanem a közönségtalálkozókon tőlük kapott szeretet minket is feltölt energiával. Rendkívül hálás voltam, hogy az Odaát egy főszereplőjét alakító személy megformálója és a stáb megbecsült tagja lehetek.
Jareddel az évek során olyanná vált a kapcsolatunk, mintha valóban, a Winchesterekhez hasonlóan testvérek lennénk. A két család gyakran töltötte együtt a nyári szünetet, ahol a gyerkőcök is együtt játszottak. A közös programok, esték mind-mind mélyítették a köztünk lévő baráti-testvéri köteléket.
Aki szintén mellettem állt mindenben, az Misha volt. Az én kissé bolondos, narancsszín-mániás kollégám, aki bármilyen is volt a hangulatom, képes volt boldoggá tenni. Rég titkoltam előtte valamit. Valamit, ami még nekem is új volt. Valamit, amit még nem tudtam szavakba önteni…
- Jensen, te jössz! - zökkentett ki a rendező hangja.
- Tessék? Mi az? - kérdeztem vissza csodálkozva.
- Deannek kéne megszólalnia… Elfelejtetted a szövegedet, Jensen? - fürkészett aggódva.
Nem tudtam mit felelni.
- Tartsunk egy kis szünetet - javasolta Misha, ahogy rám nézett.
- Igen, az jó ötletnek tűnik - állt mellé Jared is, mihelyt észrevette, hogy milyen állapotban vagyok.
- Oké, skacok - csapta össze a kezét a rendezőnk - Mindenki kap egy kis pihenőidőt. Két óra múlva innen folytatjuk. Pontos megjelenést várok - utasított minket, majd elém sétált - Pihend ki magad, Ackles.
- Úgy lesz - bólintottam, aztán a lakókocsim felé vettem az irányt.
Miután becsuktam az ajtót, ledőltem a kanapémra.



~~~


Őszintén aggódtam érte. Láttam rajta, hogy nagyon fáradt és bármelyik percben összeeshet.
A rendezőnk kérdésére sem tudott felelni… - Tartsunk egy kis szünetet - szólaltam meg.
- Igen, az jó ötletnek tűnik - ajánlotta Jared.
- Oké, skacok. Mindenki kap egy kis pihenőidőt. Két óra múlva ugyanitt folytatjuk. Pontos megjelenést várok - utasított minket, majd Jenshez hajolva mondott valamit neki.
- Remélem, hogy nem történik vele semmi komoly - intettem az idősebb vadászt megformáló színész felé.
- Nyugodj meg, Misha. Egy kicsit alszik, és kutya baja sem lesz - próbált csitítgatni Sam alakítója.
- Igen, nagyon ráfér egy kis pihenés. Ki van merülve – állapítottam meg magam elé meredve.
Vártam, hogy reagálja le, de körbenézve már Jared hűlt helyét találtam: szó nélkül elment. Én sem tettem másként, a lakókocsim nyugalmára volt szükségem.
Semmi ötletem nem akadt, hogy mit is csinálhatnék erre az időre, amit „kirendeltek” számunkra. Nem mehettem Hozzá, hiszen biztosan tudtam, hogy aludni fog. Nem akartam megzavarni a jelenlétemmel, de minden áron látni akartam, így elhatároztam, hogy újra megnézek párat a közös jeleneteinkből. Annyira szerettem, amikor együtt szerepeltünk.
Már a legelső alkalommal, amikor színre léptem, mint Castiel, az Úr angyala, elég sokszor állították meg a forgatást, mivel folyton elakadtam: állandóan Őt néztem. Nem bírtam betelni annak a gyönyörű arcának a látványával, amit meglátva maga Da Vinci is összegyűrné a szerinte tökéletes férfi kinézetét ábrázoló rajzait, ha még élne. Rögtön, abban a percben tudtam, hogy házas és két gyermekes apa létemre beleszerettem egy férfiba. Még nem volt rá megfelelő alkalom, hogy bevalljam neki: Ő számomra maga a Tökéletes Férfi.
Éppen az egyik kedvenc részemet állítottam be, amikor kopogás hallottam.
- Egy perc és megyek - kiáltottam, és leállítottam a lejátszót - Igen? - nyitottam ki az ajtót.
- Szia, Misha. A többiekkel kicsit átbeszéljük, hogy mit is lehetne még pluszban belerakni az epizódba… - állt előttem Mark.
- És azt gondoltuk, hogy te is szívesen csatlakoznál - magyarázta látogatásuk okát a Crowley anyját alakító színésznő.
- Köszönöm, hogy a meghívást, Ruth - hálálkodtam, miközben bezártam a lakókocsimat.

- És milyen terveitek vannak? - érdeklődtem a démonok királyát megformáló színésztársamat.

~

- Na, akkor ezt javasolni kéne az íróknak. Kíváncsi vagyok, mi lenne a véleményük a változtatásról - vetette fel Mark.
- Ha megmagyaráznánk nekik, hogy miért tennénk bele, akkor lehet, kiborulnának - nevetett fel Curtis.
- Á, én nem hiszem - ellenkezett Jared - Még a végén csavarnának egyet a történetszálakon emiatt, mert még nem eléggé kacifántos - viccelődött.
Megnyomtam a telefonom feloldó gombját, megnéztem az időt: fél óra múlva kezdeni fogunk.
- Na, jó, szerintem mindent megbeszéltünk. Még egy kicsit pihenjen mindenki, aztán show must go on - közölte Timothy.
Erre pár perc alatt szétszéledt mindenki, kivéve engem és Jaredet: volt még egy kis elintéznivalónk a kezdés előtt.

~~~


„ - Oké, fiúk. Negyedik évad, első epizód. Lazarus Rising, nyolcadik csapó. Ésss… Felvétel.

„ - Ki vagy te?
- Castiel. Az Úr egyik angyala.

- Arra egyedül is…”

Nem tudtam folytatni. Mihelyt belenéztem Misha szemeibe, elnémultam.
A francba. Hogy lehet egy szempár ennyire tengerkék - döbbentem meg magamban.
- Mi van már, Jensen? Mégis mit csinálsz? - kérdezte Kim.
- Miért?
- Elkezdted a szöveged, de megálltál.
- Hogy mi? - lepődtem meg, de pontosan tudtam, mi történt az imént. Csak néztem az előttem álló ballonkabátos angyal szerepében Mishát és… Abban a percben beleszerettem. Nem tudtam ellenállni neki. Egyszerűen csak megtörtént.
- Mindegy, nem érdekes. Vegyél egy nagy levegőt, aztán vegyük újra - jelentette ki Kripke.
Azt tettem, amit mondott. Elfojtottam magamban az érzést, mert most jobbnak láttam, hogy minél előbb befejezni az epizód forgatását. Hogy mit fogok kezdeni magammal ebben a helyzetemben, azon máskor is tudok gondolkozni. Előbb a munka, aztán meg…”

A hangos dörömbölés keltett fel az álmomból. Megdörzsöltem a szemem, felálltam. Az éjjeli szekrényemen lévő megkezdett étcsokoládé táblából letörtem egy darabot, és a számba tettem, miközben az ajtóhoz sétáltam. Amikor kinyitottam, Jareddel és Mishával találtam szemben magam.
- Szia, Jensen! - üdvözölt magasabbik barátom.
- Mit kerestek itt?

- Csak jöttünk felkelteni – szögezte le Misha.
- Ja, rendben. Gyertek be - tártam ki előttük a nyílászárót, és beljebb mentem.
Leültünk a kanapékra.
- Van egy telefonhívásod, Jensen - informáltak, majd a kezembe adták a készüléket.
A képernyőn megjelent régen látott feleségem és a kicsi lánykám arca.
- Helló, Apa! - kiáltotta Danneel, miközben JJ kacagva integetett.
- Sziasztok. Hogy vagytok?
- Köszönjük, remekül - mosolyogtak mindketten.
- Minden rendben otthon?
- A legnagyobb rendben. És te hogy vagy?
- Forgatunk ezerrel. Hiányoztok nagyon.
- Kitartást, hamarosan viszontlátjuk egymást.
- Remélem.
- Nagyon, nagyon boldog születésnapot, Jensen. - küldtek egy puszit, majd feleségem egy „Szia, Drágám” után letette.
- Ó, Istenem… - hosszas csend után csak ennyit bírtam kinyögni. Meg kellett erőltetnem magam, hogy ne kezdjek el előttük sírni.
- Hát, srácok. Nagyon köszönöm.
- Igazán nincs mit, haver. Tudjuk, hogy mennyire hiányoznak neked - magyarázta Jare.
- Csak azt akartuk, hogy ne legyél annyira elszontyolodva, hogy nem láthatod őket - folytatta Mish.
- Nagyon kedves volt tőletek. Csodálatos születésnapi ajándék volt.
Három apró kopogtatást hallottunk.
- Szabad - kiáltottam.
A következő percben vörös hajú kolléganőnk jelent meg.
- Húsz perc múlva kezdünk, siessetek.

- Köszi, Ruth.
- És Jared!
- Igen?
- Robert azt üzeni, hogy keresd meg, mert még meg akar veled beszélni valamit.
- Köszönöm. Na, akkor én megyek is - állt fel az ülőalkalmatosságról - Aztán el ne késsetek - azzal távozott.
- Tényleg rettentő hálás vagyok, hogy felhívtátok őket - köszöntem meg még egyszer a fekete hajú kollégámnak.
- Ugyan, Jens. Semmiség volt az egész.
Feszengve ültem a férfi mellett, akit titokban szerettem. Igazából féltem elmondani, hogy mit is érzek iránta, mert nem tudtam, vajon mit fog reagálni. Csak ültem ott, mint aki…
- Jensen, valamit el kell mondanom.
Sejtelmem sem volt, hogy mit akarhat. Ránéztem. Sóhajtott egy nagyot, majd belekezdett:
- Emlékszel a Lazarus Rising-ra?
Hogy emlékszem-e? Misha, te most komolyan viccelsz velem? Az az epizód indított el bennem mindent, amit irántad érzek - gondoltam magamban, de hangosan mégsem mondhattam ki. Csak ennyit válaszoltam:
- Igen.
- Akkor biztosan emlékszel, hogy hány alkalommal kellett megállítani a jelenetünket, mert mindig belesültem a szövegembe…
És igen, igaza volt.
Tucatszor próbáltuk el: hol Ő volt, aki elrontotta, hol én. Fogalmunk sem volt, hogy mi miatt lett olyan nehéz annak a pár percnek a forgatása, amikor Castiel megmutatkozott a Winchester-fiú és Bobby előtt. Ahogyan a kék íriszekbe néztem, azonnal eszembe jutott az „álmom”, amiből felébresztettek.
Örökké nem tarthatod magamban, Ackles. Ideje megtudnia - súgta a belső hangom, amiből elég erőt és bátorságot merítettem.
- Nem csak te, Mish - vallottam be.
Nem reagált semmit sem, csak értetlenkedő szemekkel meredt rám.
- Nem csak miattad kellett annyiszor újra játszani. Én se bírtam teljes mértékben figyelni.
- Óóó… Én azt hiszem, Jensen, hogy…
- Misha, én beléd szerettem abban a jelenetben - hagyták el a számat az őszinte szavak.
Olyan síri csönd telepedett közénk, hogy ha egy gombostűt leejtettünk volna, még azt is hallani lehetett volna.
- Jensen! - szólalt meg halkan.
- Igen? - kérdeztem, alig hallhatóan.
- Megelőztél.
Nem értettem, hogy miért mondta ezt.
- Ezt hogy érted?
- Én is ezt akartam elmondani. Én is beléd szerettem. Pont akkor… - nézett a szemembe.
Hihetetlen, hogy ennyit kellett várnom, hogy végre bevalljam neki, és még jobban megdöbbentett az a tudat, hogy Ő is így érez irántam.
Időm sem volt gondolkozni a továbbiakról, hiszen milliméterekre csökkentette a köztünk lévő távolságot, és a következő pillanatban az ajkai már az enyémekre tapadtak. Nem ellenkeztem, sőt viszonoztam a csókot.
Hirtelen mindent olyan könnyűnek éreztem: az elmúlt napok alatt felgyülemlett feszültség, idegesség egy szempillantás alatt tovaszállt, megnyugodtam. Még akkor is megmaradt bennem ez az érzés, amikor eltávolodtunk egymástól.
- Boldog születésnapot, Jensen - súgta a fülembe Misha.

Sexbomb

Volt egy ihletem, amit még február elején küldött a drága Sammymanóm azzal az üzenettel, hogy ha gondosan beütemezem minden napra a részek megírását, sikerül teljes egészében elkészítenem a Destiel Játszótér Facebook-csoport Valentin-napi kihívására.
De amikor belevágtam, sajnos be kellett látnom, hogy nem úgy alakultak a dolgaim, ahogyan előzetesen elterveztem, így sajnos kénytelen voltam "elnapolni" a történet publikálását egy másik (jeles) napra.
Amit most olvashattok tőlem, az egy kis drubble-szösszenet, amit SassyMeg nagyszerű Az angyalok nem léteznek???  című története - ami igaz, hogy Cockles - és ez a zene ihletett (érdemes az elolvasás előtt berakni, hogy meglegyen a hangulata :P  Még hozzáteszem, hogy "aláfestő" zeneként ment a háttérben, miközben olvastam SassyMeg művét :) ;) )

~~~

Fogalma sem volt, hogyan is került be a bárba, csak azt tudta, hogy sürgősen szüksége van valami ütős italra, amivel el tudja tompítani a tévedhetetlen érzékszerveit.

Egyik része csak pihenni vágyott: hosszú heteket töltöttek el az éppen aktuális ügyükkel, de semmi eredményre nem jutottak. Fáradtak voltak az öccsével, teljesen ki voltak merülvet.
A másik része viszont rendkívül vágyott rég látott párjára: az angyalt - aki odafent valami segítség után kutatott - már sok ideje nem látta. Hiányoztak neki a meghitt, összebújós esték és a szenvedélyes szeretkezések.
A pultnál ült. Felemelte a jobb kezét, jelezve, hogy rendelni szeretne.
- Három whiskey-t.

- Egy pillanat, és hozom - mondta egy vékony hang.

- Tracey! - kiáltott a bár vége felé a következő pillanatban egy férfi.
A csapos eltűnt, és csak egy gyümölcsös illatfelhő maradt utána.

Nem is figyelte meg nagyon a pultost. Csak akkor eszmélt fel, hogy egy dögös szőke szolgálta ki, akit az ég a legtökéletesebb idomokkal áldott meg, amikor már a három teli pohár előtte sorakozott.
- Köszi, édes - biccentett a nő felé, aki erre megállt előtte - És mondd csak, Trace, van valami programod ma estére? - vette kezébe az egyik poharat.

- Kedves vagy, de… - nézett a szemébe a csaj - tudod, Valentin-nap van. A barátommal készülünk megünnepelni.

- A barátoddal? Ugyan, felejtsd csak el - kacsintott rá.
- Hidd el, hogy nagyon szeretem. És nyugi, hosszú még a nap. Hajtsd fel, és keress egy másik lányt - azzal sarkon fordult és otthagyta.

Semmi sem állt útjába: szívdöglesztően sármos volt, amióta az eszét tudta, döglöttek előtte (és utána) a nők és a fiatal lányok. Nem is sűrűn esett meg vele az, hogy ilyen keményen utasították el, ahogyan Tracey. Sehogyan sem értette, mi történt.
A bár légtere dohányfüsttel és alkoholillattal telt meg, ami elviselhetetlen fejfájást okozott neki. Nem akart ezzel küzdeni, már túl sok volt neki. Egymás után hajtotta fel a kért italokat, majd egy papírpénzt hagyott az egyik pohár alatt.

~~~

- Héhéhé, mi a…? - kérdezte félhangosan, amikor másnap az ágyában ébredt.

- Nyugodj meg, Dean. Másnapos vagy - nézett vele szembe az öccse.

- Másnapos? Na, ez megmagyarázza, hogy miért sajog a fejem, mintha szét akarna hasadni. Mi történt velem, Sammy?

- Semmire sem emlékszel?

Erősen próbált visszagondolni a múlt éjszakára.

- Valamire igen, de elég homályosan. Valami szexi szőke cicababára emlékszem, valami Tris-re…

- Tracie.

- Na, igen, már dereng valami. De még így is kevés - szögezte le.

- Nos, meglepő módon megcsillogtattad az énektudásod. Ezzel még nem is lett volna semmi baj, ha nem Tom Jones-tól énekelted volna a Sexbomb-ot.

- Hogy micsoda…? - csodálkozott.

- Igen, hiába csodálkozol, így volt - lépett be a ballonkabátos angyal.

Fejét a kezébe temette.

- Ez mégis hogyan történhetett?

- Nos, miután leittad magad whiskey-vel, már nem tudtunk leállítani. Fogtad magad és a színpadra léptél, szó szerint kitépted az énekes kezéből a mikrofont és felkonferáltad magad „Egy kansasi szerelmes vallomást tesz”-szöveggel - válaszolt Sam - Szerintem nem kell mondanom, hogy melyik részt énekelted szinte ordítva.

- Mi?

- Szerencse, hogy éppen időben rád találtunk - szólalt meg ismét az angyal, aki a szék támlájára tette le a kabátját.

- És Tracie? Ő mit szólt? - fordult az öccse felé.

- Nem neki énekeltél, Dean - válaszolta a kérdezett.

- Akkor kinek?

- Nekem - válaszolt szemlesütve a fekete hajú.

- Neked ordítottam, hogy „Sexbomb, sexbomb, you’re my sexbomb”? - nézett a tengerkék íriszekbe.

A kérdezett csak bólogatni tudott.

- És eljött a beszélgetés azon pillanata, amikor én magatokra hagylak titeket - szólalt meg a fiatalabbik Winchester, és kiment a szobából - Na, sziasztok.

- Sam? - kérdésére nem kapott más válasz egy ajtócsapódáson kívül.

- Cas? Mi történt?

- Ezek után fogtunk és nagy nehezen hazahoztunk az Impalában. Majd…

- Majd?

- Folytattad nekem a magánszámodat - vörösödött el Castiel - Vetkőzni kezdtél, mint - ahogy ti hívjátok - egy sztriptízbárban…

- Pfú, ez egyre kínosabb…

- Annyira nem. Mert őszinte volt.

- Úristen!

- Na, igen. Rengetegszer mondogattam ezt… Igaz, hogy más helyzetben és más hangsúllyal, de igen… Mondogattam… - jelent meg az angyal arcán egy pajkos mosoly, ami a vadászt gondolkodásra késztette.

És lassan emlékezni kezdett: világossá vált számára, hogy milyen módon vallott szerelmet az angyalnak. Utána a fantasztikus szeretkezés pillanatképei is felvillantak lelki szemei előtt.

- Cas?

- Igen, Dean?

- Gyere ide - paskolta meg a mellette lévő helyet az ágyon.

Az angyal leült.

- Szeretlek, ugye, tudod?

- Igen, Dean. Tudom. Tegnap már megbizonyosodtam róla.

- Mit szólnál, ha megismételnénk a tegnapiakat? Egy kis utó Valentin-napi meglepetés…

Az angyalnak felcsillantak a szemei.

- Benne vagyok, Dean - helyeselt az öltönyös.

- Én meg hamarosan benned - felelte a vadász és szájon csókolta.