Beautiful Disasters ~ Valentine's Day

Legjobb barátnőm (a.k.a. Hugi) nekem írt fanfictionjének az általam írt fanfictionje... 

~~~~~

Éppen sorba rendezgettem a motelszobám konyhájában a jelenlegi ügyemről összegyűjtött információkat - régi újságlapokból kivágott híreket, részletes leírásokat tartalmazó íveket, különböző színekkel telerajzolt térképeket, különböző korú áldozatok arcképeit -, amikor az elmélkedést segítő csöndet hirtelen egy éles hang szakította félbe. Felkaptam a készüléket.
- Helló, Ruby Webster.
- Bobby vagyok. Ráérsz most?
- Bobby? Szia. Mi a baj?
- Az imént hívott fel Kat, hogy kéne neki egy kis segítség. Elment egyedül a szurokszeműekhez...
- Micsoda? Szent Isten. Mi történt vele? - tudtam, hogy ez a tény nem jelenthet jót.
- Rájuk rontott, de az egyik... Kat azt mondta, hogy nem lát semmit...
- Jajj, Katie... - sóhajtottam, alig hallhatóan... - Az a... Bobby... Tudod, hogy legszívesebben én mennék el érte, mert nekem kellene... Mert a... - nyeltem el a mondat végét.
- Tudom, Rue. Tudom...
- De sehogy sem érnék oda egy órán belül, Bobby... Annak meg semmi értelme, hogy annyit várjon ott rám egyedül. Körbetelefonálok, hátha valaki a közelében van... - elcsuklott a hangom arra a gondolatra, hogy ennél még nagyobb lehet vele a baj... Én meg semmit sem tehetek, hogy segítsek... Mert távol vagyok tőle... A sírás kerülgetett...
- Igen, tudom... Én is érdeklődök... És Rubs...
- Igen, Bobby? - kérdeztem szipogva.
- Ne aggódj. Találunk valakit, aki érte megy.
- Köszönöm, Bobby. Hálás vagyok - mondtam síró hangon.
- Ugyan, semmiség, Kislány... Na, szépen nyugodj le, nem lesz vele semmi baj - azzal elköszönt.
A noteszemben lévő számokból mazsolázgattam, kutatva azokat az ismerősöket, akik hátha tudnak segíteni, de senki sem tudta elintézni, hogy elmenjen Kat-ért. Senki sem... Amikor már idegességemben legszívesebben a tányérokat vágtam volna a falhoz, ismét megszólal a telefon:
- Bobby? Sikerült? – szóltam bele.
- Én vagyok az. Igen, sikerült. Megmondtam, hogy ne aggódj érte. Winchesterék érte mentek. Velük biztonságban van. Itt lesz nálam.
- Nagyon köszönöm, Bobby. Nagyon köszönöm - azzal leraktam.
Megkönnyebbülve rogytam le az ágyra abban a tudatban, hogy  Kat már a legnagyobb biztonságban van...

~~~

Hármat kopogtattam. Pár másodperc múlva Bobby tárta ki előttem a hátsó ajtót.
- Abigail... - sóhajtott a vörösre sírt szemeimet látva majd beengedett.
- Ki az, Bobby? - hallottam egy hangot belülről.
Kérdőn az idős vadászra pillantottam.
- Menj csak - bátorított, miközben bezárta az ajtót.
Beléptem a konyhába. A pultnál egy vállig érő, barna hajú férfi hátát pillantottam meg. Mihelyt észlelte, hogy a közelében vagyok, megfordult és rám nézett. Zöldeskék szeme azonnal belém fojtotta a szót.
- Ab... Abigail vagyok - hebegtem.
- Szia, Abby. Sam Winchester.
- Szia... Szia, Sam - makogtam, csodálkozva, hogy már a legelső alkalommal azon a néven szólít, amit csak egy valakinek engedtem meg - Kat...
- A nappaliban van, Abigail - segített ki a mögöttem beérkező idősebb vadász.
- Kösz, Bobby.
Nem törődtem a csodálkozó fiatalabb vadásszal, az említett szoba felé igyekeztem.
Belépve szembetalálkoztam Sam testvérével.
- Te meg ki vagy? - kérdezte az dolgozóasztal felől felállva.
- Dean, ő Abigail - felelte Sam helyettem, mikor látta rajtam, hogy inkább beljebb mennék. Egy futó, köszönő pillantást vetettem rá, majd Deanre néztem.
- Abby? Abby, tényleg te vagy az? - kérdezte megtörve a kínos csendet közöttük a konyhával szemben lévő asztalnál ülő Kat.
- Igen, Kat. Én vagyok - Deant faképnél hagyva odasiettem hozzá, miközben hallottam magam mögött az idősebb Winchester  távolodó lépteit.
Segítettem Katnek felállni. Rögtön szorosan megöleltem, mire a szívem heves zakatolása lassan enyhülni kezdett. Így álltunk egymást átölelve Kat-tel, szinte percekig. 
Könnytől fátyolozott szemekkel pillantottam ki a konyhába. Láttam, ahogy Bobby a fiúk kérdésére azt suttogja:
- A nővére.

~~~

- Hugi, kérsz valamit? - kérdeztem a kanapén ülő Kat-et.
- Egy kis tea jól esne, köszönöm - mondta felém fordulva.
- Rendben, mindjárt hozom - mondtam, majd kisiettem a konyhába. Deanék pont abban a pillanatban érkeztek meg.
- Jól van, Sam. Majd utána szaglászunk. Á, Gail. Szia. Kat?
- Sziasztok, fiúk. Bent van a nappaliban - feleltem, majd feltettem egy kancsó vizet forralni.
- Köszi - mondta Dean, azzal besietett Kat-hez és elhúzta a két helység közti elválasztót.
- Bobby? - érdeklődtem háttal a fiatalabb férfinak.
- Még kint van, megnéz valamit a kocsiján - felelte Sam olyan távolról, hogy rögtön tudtam: az ajtófélfának dőlt.
Hangtalanul sóhajtottam: tudomásul vettem, hogy pár percig a társaságában leszek.
Ha Bobbyval voltam, ő pontosan tudta, hogy mit lehet tőlem kérdezni. Mivel ő tudott valamicskét a dologról, nem firtatta. De ha többen is voltunk? Többször is jeleznie kellett a fiúknak (amiről persze azt hitte, hogy nem vettem észre), hogy ne kérdezzenek többet engem a részletek felől.
A testvérek minél többet szerettek volna megtudni a múltunk felől: idővel már Dean is kezdte megérezni, hogy éppen olyan határt készül átlépni az érdeklődésével, amin soha nem fogom átengedni, így abbahagyta.
Viszont az öccse... Kat Bobbyhoz való költözése utáni hetekben Sam minden lehetőséget megragadott, hogy megtudjon mindent. Egy igazi vadászhoz illően nem hagyta, hogy egyetlen fontos részletet se tudjon meg, vagy netán elkerülje a figyelmét. Én makacsságból és a „büszkeségem” miatt nem engedtem neki: apám kiskoromban mélyen belém nevelte, hogy senkinek se adjak ki információkat magamról, bármi történjék is velem, mondván: „Ha megnyílsz, gyengének tűnsz. Ha gyenge vagy, eltaposnak vagy ellened fordítják, amit megtudtak rólad. És az számunkra akár halálos is lehet.” De a ridegnek, fagyosnak tűnő "álarcom" alatti igazi énem viszont a szíve mélyén nagyon szerette, hogy Sam kérdezget. Igazából nem is esett nehezemre, hogy vele legyek (bár óvatosan, lassan kezdtem neki megnyílni,), de... de hatalmas önuralomra volt szükségem minden egyes alkalommal, hogy felszínre ne törjön a megsebzett szívű lány, aki valójában voltam...
Hogy ne erre gondoljak, elfoglaltam magam: kinyitottam a faliszekrényt és kiemeltem onnan egy csészét.
- Szóval, hogyan is történt? - ismét hallottam a fiatalabbik Winchester hangját mögöttem, amint arra a korábbi beszélgetésünkre utalt, amit egy "Majd máskor elmondom, Sam"-mondatommal félbeszakítottam.
Letettem a csészét a pultra és megfordultam. Szeme kedves kíváncsisággal ragyogott rám.
- Mi, gyerekek, apánktól tanultuk meg a mesterség összes csínját-bínját. Lassan már versenyezgetni kezdtünk, hogy ki ért hozzá jobban - próbáltam felnevetni, miközben leültem az asztalhoz - Apa aggódott miattunk, lányok miatt. De David, a bátyánk biztosította a felől, hogy igazán profikká váltunk… De aztán megtörtént a baj: a legelső vadászatán halt meg. Leszakította... leszakította a fejét egy vámpír... - emlékeztem vissza a múlt fájdalmas eseményeire. Sam megérezte, hogy annyi sikertelen próbálkozása után végre valamennyire megnyílok előtte ebben a témában és leült velem szembe. Nagy levegővétel után folytattam:
- Ezek után apám még jobban védelmezett minket. Annyi sikeres munka után egyszer csak azt vettük észre, hogy furcsán kezdett el viselkedni: elvette tőlünk az ügyeinket és maga nézett azoknak utána. Amikor kérdőre vontuk, akkor válaszul azt mondta, hogy nem való nekünk, nőknek, a vadászat, különösen nem Kat-nek, aki előtt még ott az egész élete: ez nem az ő területe, mert nem ért hozzá és annak semmi értelme nincs, hogy megbélyegezze a vadászat őt egy életre. Anyámmal Kat védelmére keltünk és elmondtuk neki, hogy hatalmasat téved: Kat igenis vadásznak született, ahogyan mindenki más a családban… Hogy igenis neki való a vadászat, mert nála ügyesebb, kitartóbb, talpraesettebb fiatal vadászt nem ismerünk, akinek ennyire érzéke lenne ehhez - néztem Samre - Erre apám kijelentette, hogy számunkra vége: már így befejeztük a munkát, nem folytatjuk tovább, Kat nem mehet sehova sem, eltiltja a vadászattól. Anyám kiakadt és kérdőre vonta, hogy miért nem látja be, hogy Kat rátermett és ahelyett, hogy állandóan ócsárolja, és a fejéhez vágja, hogy csalódott, mert utánam egy fiút várt, nem Kat-et, segíthetne jobban neki, hogy még ennél is jobbá váljon. Végül azt mondta apámnak, hogy ha nem fejezi be, akkor elköltözünk, és egyedül marad. Erre ő bedühödött és arcul csapta anyánkat, aki az ütéstől  elvesztette az egyensúlyát: beverte a fejét az asztal sarkába és meghalt… Mi Kat-tel ezek után elköltöztünk… - éreztem, hogy bekönnyesedik a szemem…
Hangos sistergés jelezte, hogy készen van a teavíz. Fogtam magam és mielőtt Sam bármit is mondhatott volna, felálltam és a pulthoz mentem. Ki akartam tölteni a vizet, de megállítottak: észre se vettem, hogy Dean közben kijött a nappaliból és mellettem megáll. Kivette a kezemből az edényeket.
- Gail, hagyjad csak. Én megcsinálom.
- Kérlek, Dean… - kérleltem halkan.
- Menj vissza Samhez - suttogta, hogy az öccse ne hallja meg, aki fejét a kezére támasztotta: láttuk rajta, hogy valamin nagyon gondolkozik, csak nem akarja a bátyja előtt mondani. Dean rám nézett ellentmondást nem tűrő fénnyel a szemében: tudta, hogy ő és Bobby nem tud segíteni, egyedül csak Sammel vagyok képes beszélgetni ezekről a dolgokról. Engedtem hát Deannek: visszaültem Sam elé. Nem mertem a szemébe nézni, de a szemem sarkából láttam, amint szótlanul követi bátyja minden mozdulatát, ahogyan kiönti a csészébe a vizet, beviszi a húgomnak és behúzza az elválasztót.
Pár percig még mindig kerültem a szemkontaktust Sammel: tettetve bajomat néztem ki az ablakon. Hirtelen megszólalt:
- Abby…  - hallottam a hangját, de nem mozdultam: csak tovább bámultam az ablakot.
- Abby… - szólított meg ismét. Nem reagáltam rá: tudtam, hogy ha a szemébe nézek, elkezdek zokogni, amit semmiképpen sem akartam. Mozdulatlanságomat megelégelve fogta meg a kezemet. Melegsége váratlanul ért: lassan átfutott a karomon, amibe láthatatlanul beleremegtem.
- Sammy? - néztem rá kérdőn.
- Abby… - kezdte, nem tette szóvá, hogy azon a nevén szólítom, amelyről tudtam: csak Deannek enged meg - Nem akartam fájdalmat okozni, hogy ezt elmond és átéld újra. Tudom, hogy nehéz gyerekkorotok volt mind a kettőtöknek és hogy Katnek ne legyen annyira megterhelő, mindent magadra vállaltál - belenézett a szememre, mintha csak a lelkembe látna - Segíteni szeretnék, hogy felejteni tudj… Engedd meg, hogy segítsek… Kérlek… - mondta kérlelő szemeivel rám nézve és kezemet a szájához emelve megpuszilta…


~~~


Hónapok teltek el azóta, hogy Kat-et „megvakította” a démon. Ez alatt teljesen megváltozott: elvesztette önmagát, állandóan azt hajtogatta, hogy mennyire nem lehet a hasznát venni. Magatehetetlen volt a vaksága miatt. Egyetlen másodpercre sem vált meg az eset óta hordott sötétített lencséjű szemüvegétől. Mindannyian tisztában voltunk vele, hogy a lehető leghamarabb valami megoldást kell találnunk, mert nem fogja tovább bírni: ebbe bele fog őrülni.
Bár hosszú időbe telt, de végül belátta, hogy így nem tud a segítségünkre lenni a helyszíneken, bármennyire is szeretne. Azt hitte, hogy nem segít nekünk… Ebben pedig hatalmasat tévedett: számtalan sikeres ügyünk lett, hála élelmes eszének. Olyan összefüggésekre jött rá, amiknek mi csak a közelében sem voltunk. Dean rengeteg alkalommal megdicsérte.
Egyre biztosabban tudott tájékozódni a házban.
Minden szabadidőmet rászenteltem, amennyit csak lehetett...  Illetve csak annyit, amit az idősebb Winchester „megengedett” nekünk, mert abban a pillanatban, hogy megérkeztek - egy kis nyugodalmas időre vagy éppen az aktuális ügyükben kértek segítséget - pár szót váltott velünk és rögtön Kat mellett volt. Rettentő sokat segített neki: mellette a húgom kivirult és lassan megnyugodott. Sokszor láttuk, hogy együtt sétálnak vagy Kat kocsiján beszélgetnek…
Én eközben egyre többet beszélgettem Sammel. Minél többet beszéltem vele, annál jobban növekedett bennem az a gondolat, hogy ideje „újjászületnem”. Már nem nagyon érdekelt, hogy az utóbbi években nem tudtam apám miatt kialakítani normális kapcsolatot senkivel sem a húgomon kívül, pláne nem férfiakkal. Olyan törést okozott bennem apám viselkedése, hogy mondhatni, hogy egy életre megutáltam a férfiakat… De nem a Winchesterek és Bobbyt. Deant is szerettem, de mint csak barátot vagy testvért… És Sam? Minél több időt töltöttünk együtt, annál közelebb éreztem magam hozzá. Jobban megbíztam benne, mint akárki másban: teljesen megnyíltam neki. Lassan tökéletesen olvasott a testbeszédemből: egy apró rezdülésemből már rögtön tudta, hogy van valami velem… Lassan már minden titkomat ismerte. És ugyanígy tett velem ő is. Én is kezdtem őt kiismerni. Közelében olyat éreztem, amit nem éreztem soha senkivel kapcsolatban: hogy nyugodt szívvel rábízhatom magam, mert bármilyen veszély esetén - még az életét is kockára téve – megvédene. A szívemben érzett barátság lassan elmélyült és szerelemmé formálódott, amit persze próbáltam titkolni előtte: az eszemmel tudtam, hogy őrültség abban reménykednem, hogy kialakulhat köztünk szerelem…  Így hát kénytelen voltam tőle „távolságot” tartani…  De a szívem vágya olykor-olykor erősebb volt: legyőzve minden akadály vezérelt arra az útra, amelyen már tettem is azért, hogy tudomására adjam egy csak neki szóló mosollyal, simogatással, arcára adott puszival, hogy többet érzek iránta puszta barátságnál.

~

- Jó, persze… Igen, természetesen ott leszek… Szia, Mathilde - kapcsoltam ki a hívást a telefonon, amit  a kalaptartóra raktam. Készültem berakni a kulcsot a Torinómba, hogy beindítsam.
- Gail - hallottam az anyósülés felőli lehúzott ablak mellől.
- Dean? Szia - szálltam ki - Hogy vagy?
- Megvagyok. És te?
- Én is, köszi. Sam? - érdeklődtem a kocsim oldalához dőlve.
- Megérkeztem - közeledett a fiatalabbik Winchester-fiú, két kávéspohárral a kezében - Á, szia, Abby - köszönt, amikor észrevett - Tessék, Dean - adta át a testvérének a kávét - Idd meg a felét - nyújtotta nekem a sajátját, miközben mellém állt. Majd mikor látta, hogy habozok, hozzátette - Komolyan mondom - mosolygott.
- Köszönöm - vettem el elpirulva.
Így kortyolgattuk a „kávénkat”, amikor megcsörrent Dean telefonja. Sam kezébe nyomta a kávéját és felvette.
- Bobby?... Igen, itt vagyunk a városban… - érdeklődve hallgattuk - A kávézó előtt… Persze, megvárunk - fejezte be a beszélgetést és visszavette az öccsétől a kávét.
- Talált valamit és el kéne intéznünk - felelte kérdező szemünket látva.
- Rendben, semmi akadálya - mondta Sam és elvette tőlem a felé nyújtott kávét.
Pár percet még vártunk a megérkező idősebb vadászra.
- Na, Bobby? - kérdezte Sam.
- Szia, Abigail. Fiúk, a temető kell mennünk. Csak ki kell ásnunk a sírt.
- Kat hogy van? - érdeklődött húgom felől Dean.
- Ő otthon van… De azonnal indulnunk kell, nem vacakolhatunk.
Dean nagyon eltöprengett valamin, mert merengve nézett előre.
- Bobby, tényleg csak annyi, hogy sírt kell ásni? Ennyi az egész?
- Igen, fiam, csak ennyi.
- Mire gondolsz, Dean? - kapcsolódott be öccse a beszélgetésbe.
- Ha csak ennyi, akkor azt ti is el tudjátok nélkülem intézni… Legfeljebb Gail is veletek megy - mondta és a Torinómtól nem messze leparkolt Babyjéhez készült menni.
- Nekem édes mindegy, hogy melyikötök jön. Csak ne tököljünk már annyit, hanem minél előbb induljunk - közölte Bobby, majd ő is autója felé igyekezett - Ha eldöntöttétek, akkor gyertek utánam.
- És te hova mész? - kérdezte Sam.
- Megyek és vigyázok Katre - fordult vissza.
- De, Dean!
- Igen, Gail? - közeledett.
- Ez mégis csak a ti ügyetek, Dean. Nekem semmi közöm hozzá - ellenkeztem.
- Gail, van most valamid? - szegezte nekem a kérdést, amikor elém állt.
- Nem, Dean, nincs. Már… Már egy hete nincs - vallottam be.
- Nagyon helyes. Akkor már van is egy. Bobbyékkal mész - nézett rám ellenszegülést nem tűrő szemekkel.
- Dean… - haboztam.
- Gail, menj velük.
- Rendben - nyugodtam bele nagy nehezen. Semmi kedvem nem volt tovább húzni az időt, így Samnek adtam a slusszkulcsot és beültem a kocsimba. A visszapillantó tükörben láttuk, ahogy Dean beül Babybe. Pár másodperccel később elrobogott mellettünk az Impala, melynek fényes felületén csillogott a napfény.

~

Elintéztük a dolgot: kiástuk a sírt, a holttestet sóval behintettük majd benzinnel meglocsoltuk és elégettük. Tényleg nem volt semmi különös ebben az ügyben. Mondhatni: a régi és megszokott volt.
De mindvégig furcsa érzésem volt. Eleinte nagyon, de nagyon zavart, hogy én vagyok Sam mellett és nem Dean. Meg is jegyeztem Samnek, amikor dolgunk végeztével a Torinómban ültünk. Bobbynak még volt valami elintéznivalója, így kettesben maradtunk.
- Jajj, Abby, ne agyalj már ezen annyit. Ha Dean nem gondolta volna komolyan, hogy te jöjj velük helyette, akkor ezt az opciót fel sem veti. Így mindenki jól járt: te tudod, hogy biztonságban van vele Kat, ő meg tudja, hogy te meg boldog vagy, hogy vadászhatsz végre.
- Én értem, Sammy… De mégis csak másabb volt ez… Neked… Hogy annyi éven át ő volt melletted minden alkalommal, erre meg most én vagyok.
- Nem volt másabb, hidd el.
- Hát, ezt nem nagyon hiszem el - kételkedtem.
- Pedig így van, Abby. Most mindenki a legjobb helyen volt.
- A legjobb helyen? Ezt meg hogy érted?
- Tisztában vagyunk vele, hogy mi történik Dean és Kat között… Nem mondják ki, de észrevehető…- kezdte.
- Igen, pontosan tudom. De nem is értem, hogy mi a köze ehhez… - halkult el a hangom, amikor rám nézett és rabul ejtett zöldes-kék fényben pompázó szemeivel. Nem bírtam folytatni, amire gondoltam: csak néma csöndben ültem mellette, még jobban elmerengve gyönyörű szemeiben.
- Hozzánk, Abby? - fejezte be a kérdésemet. Pillantásom lejjebb vándorolt a szájához és újra eszembe jutott, hogy hány és hány éjszaka álmodtam vele, mióta csak megismertem… Hogy hosszú selymes, barna hajszálain végighúzom az ujjaimat, miközben ellenállhatatlanul csábos, kisfiús mosolyával elvarázsol… Hogy miközben elönti az irántam érzett szerelme, szeme szürkés árnyalatúvá válik… Hogy egyetlen leheletével beindít, amint ahhoz az bizonyos ponthoz közelít a nyakamon… Hogy testem minden porcikáját végigcsókolja… Hogy még egy másodpercre sem áll le azzal, hogy meleg ajkaival feltüzelje  minden egyes sejtemet... Az édes emlékek hatására éreztem, hogy vörössé válik arcom…
Nyílván látszott rajtam, hogy számomra valami nagyon kellemes dologra gondolhattam, mert szája sarka felfelé kúszott: egy hatalmasat mosolygott.
- Mi az? - kérdeztem.
Áthajolt hozzám.
- Nagyon is sok köze van hozzánk, Abby.
- Mégis milyen köze lenne hozzánk, Sammy? - suttogtam, alig hallhatóan.
- Miért kérdezed, ha úgy is rájöttél már? - kérdezte.
Elsötétült minden: már nem nagyon érdekelt, hogy mit mondana, ha megtenném… Mert csak az volt előttem, hogy meg kell tennem. Így minden bátorságomat összeszedve tüntettem el a köztünk lévő pár centis távolságot: megcsókoltam. Meglepett, hogy nem húzódott el és vonakodott, hanem elmélyítette. Arra a tudatra, hogy mégis kölcsönös az érzés, adrenalin forrt végig az ereimben: az érzés hatalmas erővel rontott le és nem bírtam sehogyan sem visszafogni magam. Szédületes késztetést éreztem, hogy minél közelebb legyek Samhez, így felemelkedtem. Ő sem habozott: az ölébe húzott és vadabbul csókolt tovább.
Bőre illata a világ legédesebb, legmámorítóbb drogjaként hatott rám. Mélyen a levegőben szippantottam. Az édes illata összekeveredett az autóm bőrkárpitjának erős illatával, ami egészen megrészegített: már képtelen voltam uralkodni magamon, ujjaimmal végigsimítottam a haján. Amikor az ingje gallérjához értem és el kezdtem kigombolni a legfelső gombot. Nem állított meg, hanem a pólóm alá nyúlt. Felforrósodott köztünk a levegő. Keze feljebb és feljebb vándorolt a testemen, míg nem elért a melltartómhoz. Addigra én már végeztem a gombsorral és meztelen, izmos mellkasát simogattam.
- Sammy - vágytól túlfűtötten suttogtam a szájába.
Nem várakoztatott tovább, hanem cselekedett: keze a fehérneműm csatjához közeledett és kikapcsolni készült. Hirtelen megcsörrent a telefonja a zsebében. Kivette a kezét a pólóm alól.
- Dean? - szólt bele a készülékbe hatalmas meglepettséggel, miközben zavarában átfogta a derekamat.
- Hol a fenébe vagytok, öcsi? Bobby már egy órája itthon van - halottam a vonal másik végén ideges bátyját.
- Még beugrottunk meginni egy kávét Abbyvel - hazudta - De máris indulunk.


~~~

Másfél év telt el.
Párosaink a legnagyobb harmóniában tengette mindennapjait a vadászatok során. De ezt a meghittséget beárnyékolta az az érzés, ami mind a négyünket is elfogott kivétel nélkül. „Bizonytalanság” csöppent az idillbe, mert eléggé kockázatos volt, hogy az eddigi éveink során elveszített személyek, dolgok ellenére is mélyebb kapcsolatunk legyen a párjainkkal: olyan veszélyes dögökre vadászunk a munkánk során, hogy harcok bármelyik percében elveszíthetjük egy pillanat alatt a számunkra legkedvesebb személyt és ezt egyikünk sem bírná ki…
Kat problémájára még mindig nem sikerült megoldást találnunk. Húgom nagy lelkierővel rendelkezett és idővel elfogadta. Dean állandóan bizonygatta neki, hogy nem érdekli, hogy nem lát, ő így is gyönyörű és benne megtalálta számára az igazi Nőt. Hogy ennek bizonyítéka is legyen, megkérte, hogy költözzön be a bunkerbe. Bár eleinte Kat „vonakodott”, de végül megtette.
Az őszintét megvallva: mi sem voltunk nagyon elragadtatva Sammel, hogy alkalmanként kivegyünk egy motelszobát, ahol csak ketten vagyunk, így hát én is követtem húgom példáját és Életem férfijához költöztem.


~~~

A házban vártunk a fiúkra: Kat az ágyuk közepén ült a szobában, én meg a konyhában ténykedtem. Kinyílt az ajtó és beléptek. Mindannyian a húgom köré gyűltünk: Dean leült elé az ágyra, Castiel mellé lépett, Sammel pedig a falhoz támaszkodtunk. Dean próbálta levenni a szemüveget, de megállította. Minél hamarabb túl akart lenni rajta.
Castiel két ujját a homlokához emelte, majd a tenyerébe fogta Kat fejét. Idegesen figyeltem a jelenetet: annak ellenére, hogy rettentő módon megbíztam Deanben, azért volt bennem egy aprócska rossz érzés, hogy talán mégsem fog sikerülni az „ötlete”és mindannyiunk reménye eloszlik: Kat mégsem gyógyul meg. Sam, látva a félelmet a szememben, közelebb jött hozzám és átkarolt.
Dean is aggódni kezdett, nem tudta, mitévő legyen.
- Működött? - kérdezte.
- Elvileg igen - mondta Castiel.
Dean Kat bólintására levette a szemüveget. Húgom nem mozdult, csak szótlanul ült tovább, ahol eddig. Az idősebb Winchester aggódva nézte az arcát, majd megfogta.
Kat végre kinyitotta a szemét. Folyamatos pislogás után lassan és hosszasan végignézett az előtte ülő férfi arcán. Egyikünk sem tudta eldönteni, hogy valóban lát-e. Sam még szorosabban ölelt.
Pár perc múlva Kat nevén szólította Deant. Mindegyikünk szívéről hatalmas kő esett le: tényleg sikerült.
Nem akartunk tovább jelen lenni, ezért kettesben hagytuk őket: kimentünk a szobából Sammyvel és Castiellel.


~~~


A pulthoz támaszkodva ittam a kávémat, miközben Életem eszmefuttatását hallgattuk Castiellel a jelenlegi ügyünkkel kapcsolatban, amikor a gerlepár bebotorkált a konyhába: elől Kat, mögötte Dean. Sam rögtön húgom elé állt, aki csodálkozva méregette, hogy Szerelmem milyen magas is.
- Jesszus, Sam! Téged mivel etettek kiskorodba, spenóttal?
- Annyira jó látni, hogy látsz - felelte Sammy, majd mikor leesett nekik, hogy mit is mondott, mind a ketten elkezdek nevetni - Most az egyszer nem reklamációnak szánom, de lehetne, hogy többet nem Dean ingében mászkálsz fel-alá? Legalább vegyél fel valamit alá!
- Miről beszélsz, Winchester, most is van rajtam bugyi - vágott vissza testvérem, majd Castiel porhüvelyének kinézetét dicsérte meg, amitől szegény angyalunk zavarában Kat párjára nézett. Húgom azonnal rávágta, hogy Dean jobban tetszik neki, azzal köszönt nekem is és kirakott egy-egy adagot a spagettiből. Következő pillanatban Castielt ölelte magához, aki nem tudta hirtelen, hogy mit is csináljon, majd ugyanazt tette, mint a húgom, aki megköszönte a délutáni „segítségét”. Az angyal szabadkozott, de Kat erősködött, majd Deannel nekiálltak a vacsorájuknak, miközben mi folytattuk a korábban elkezdett beszélgetést.


~~~


Három hónap telt el azóta, hogy Kat visszanyerte a látását, aki ismét önmaga volt. Hihetetlen változáson ment át Dean oldalán: mintha kicserélték volna. Változásának mindannyian örültünk.
Továbbra is növeltük a sikeres munkák listáját.
Felhőtlenül boldogok voltunk: nem tudtuk eldönteni, hogy melyikünk is az elégedettebb: a fiúk, hogy  - ahogy mindig is mondták - „két ilyen hihetetlenül jó csaj”-jal ajándékozta meg őket az ég, vagy pedig mi, lányok… De húgommal azon a véleményen voltunk, hogy inkább mi vagyunk azok, akiknek fogalmuk sincs, hogy mivel is érdemeltük azt ki, hogy két földre szállt tökéletes félistennel hozott minket össze a Sors. Az elképzelésünket az a rengeteg nő is alátámasztotta, akik szinte az összes nyálukat csorgatva bámulták végig szerelmeinket, amint elmentek mellettük. Már-már szinte félni kezdtünk, hogy nem tudunk vagy nem tudnak majd elmenni a helyszínről, mert a nők már csúszóssá tették a talajt, amerre csak elmentek.
Az egyik vadászatunk alkalmával majdnem otthagytam a fogamat. Pár hétig tartott, mire végleg felépülhettem. Ez alatt az idő alatt Sammy teljesen magába zuhant: nagyon nehezen viselte, hogy a kórházban élet és halál között lebegtem. Ezért fogta magát és kijelentette, hogy nem szeretné, ha bárki vagy bármi is elszakítana tőle, ezért „örökre magához szeretne láncolni” és egy kis zafírköves gyűrűvel megkérte a kezem. Leírhatatlanul boldog voltam. Örömkönnyek között alig bírtam megszólalni, így csak bólintással válaszoltam.


~~~


Mióta megismertük a srácokat, tökéletesen tisztában voltunk vele, hogy nem éppen Valentin-Nap-pártiak. Nem nagyon érezték „kötelességüknek”, hogy külön napon „mutassák ki”, hogy mennyire is szeretnek minket. És mi, lányok sem nagyon tartottuk ezt a minden másik szerelmespár által olyan nagyon szeretett „nap” mindenmás napnál különlegesebbé tételét olyan „hűdenagyesemény”-nek, hiszen számunkra mindennél fontosabb volt, hogy azok a férfiak, akik maximálisan kielégítették testünk-lelkünk minden vágyát, minden nap kimutatták, hogy mennyire is szeretnek.
Ezért is furcsálltuk Kattel, amikor délután Sammy felhívott és elmondta, hogy estére egy kis meglepetéssel készülnek ez alkalomból, szóval érkezzünk haza időben…

Pár óra múlva fáradtan halkult el Torinóm motorja az udvaron. Húgom után léptem be a sötétbe burkolózott házba.
Nem nagyon tudtuk mire vélni, ezért fogtuk és (bár viccesen, de) elemlámpa segítségével haladtunk beljebb az épületbe. A konyha felé vettük az iránt, ahonnan az ajtó alól enyhe fény szűrődött ki. Elraktuk a lámpákat és benyitottunk.
Elcsodálkoztunk: az asztal feldíszítve és megterítve állt a helység közepén.
Még pár másodpercig álltunk néma csendben, amikor bejöttek a fiúk: mind a ketten fekete öltönyt viseltek a fehér ing felett. Elegánsak voltak, mint mindig, amikor ilyen öltözékben voltak, de ez azért nagyon más alkalom volt. Bájos mosolyok kíséretében közeledtek felénk, mi meg csak zavartan álltunk az ajtóban: egyszerre volt felemelő érzés látni így őket és nagyon meg is lepődtünk.
Legédesebb csókjaikkal köszöntöttek minket, majd leültünk az asztalhoz elfogyasztani az ételeket, amivel készültek.
Vacsora után még ott hagytak minket egyedül egy kis időre.
- Szerinted mi van velük? - kérdeztem Kat-et, miközben pakoltuk le az asztalt.
- Abby, fogalmam sincs. Talán eltalálta őket Cupido még jobban vagy én nem is tudom… - nevetett fel - Az egy dolog, hogy Valentin-nap van meg minden, de azért ez irtó fura tőlük.
- Igen, én is így gondolom… - suttogtam válaszul.
- Nos, hölgyeim… - szólt Sam -Vissza is érkeztünk - mondta.
- Abby… - nézett rám az ellenállhatatlan szemeivel - Ez a tiéd - és átadott egy csokor vörös rózsát. Szólni sem bírtam… Csak álltam ott előtte, mint aki lefagyott…
- Ó, Sammy… - sóhajtottam, majd leraktam a pultra a virágot és hevesen megcsókoltam…
Még szívesen a szájához tapasztottam volna a számat az idők végezetéig, ha Dean egy apró köhintéssel nem jelzi, hogy már egy kicsit túlmentünk a határon…
- Gail, azért jó lenne, ha idő nap előtt nem falnád fel az öcsémet, még szükségünk van rá… - szögezte le, majd nem reagálva a szemforgatásunkra, húgomhoz fordult - Kat… - nyújtotta át a fehér lilomot, amit neki vett. Testvérem csodálkozva vette el a kezéből, majd mélyen beleszagolt.
- Ez nagyon kedves, Dean…Dean? - meglepetten kérdezte, amikor látta, hogy fél térdre ereszkedik előtte, majd szerelemtől csillogó szemekkel néz rá.
- Kat… Szavakkal nem tudom kifejezni, hogy mennyire is szeretlek. Hogy mennyire boldog vagyok, mert velem vagy minden nap… Szeretném, ha ez így maradna és örökre mellettem lennél… Hozzám jössz feleségül? - Kezében egy kis vörös tégely volt, amit a következő pillanatban felnyitott és megláttuk benne az apró köves gyűrűt.
Látva a jelenetet, elérzékenyültem, erre Sam még szorosabban ölelt át.
Húgom a meglepettségtől elnémulva állt a férfi előtt. Bekönnyesedett a szeme: elsírta magát. Nem bírta tovább, felhúzta magához Deant és még nálam is hevesebben csókolta meg.
- Igen, Dean, hozzád megyek - mondta boldogságtól ragyogó szemekkel, miközben leendő párja felhúzta az ujjára a gyűrűt.
- Kat, nagyon örülök - szorítottam magamhoz.
- Gratulálok, Dean - veregette meg Sam bátyja hátát, majd mellém állva, megfogta a kezem - Viszont nekünk is lenne még egy bejelentenivalónk Abbyvel - közölte. Húgomék ránk néztek meglepett szemekkel, de nem reagáltak, így folytattam:
- Mivel még nem igazán nem döntöttük el, hogy ténylegesen mikor is lesz az esküvő, arra gondoltunk, hogy… - néztem fel Samre. Összenéztünk majd egy mosoly után befejezte a mondatom:
- Hogy közösen tarthatnánk meg.
Húgomék még jobban megdöbbentek erre.


~~~


Felnyitottam a szememet és körülnéztem a szobában. A függönyöket lágyan ringatta a reggeli szellő, miközben a nap sugarai végignyaldosták a szoba minden egyes részét.
A mellettem lévő párna összegyűrődve hevert a sajátom mellett.
- Sam? - kérdeztem.
Pár másodperc múlva kinyílt az ajtó és belépett: egy szál törölkőző rejtette el az alsó testrészét. Haja még nedves volt a reggeli hajmosástól. Izmoktól duzzadó mellkasán fénylettek a vízcseppek. Igaz, hogy már régóta együtt voltunk, de valahogy sehogy sem tudtam megszokni a látványt: szájtátva bámultam.
- Hmmmm… - hümmögtem. Csak ennyit bírtam mondani pár perc múlva. Ismét erőt vett rajtam az a „most a legszívesebben lerohannám”- érzés, ami minden együttlétünkről elöntött. De nagy nehezen sikerült visszafognom magam.
- Mi az? - csodálkozott.
- Semmi, semmi… Tudod… Tudnék erre kelni reggelente… - vallottam be, mialatt végignéztem ismét rajta.
- Reggelente? - kérdezett vissza közeledve az ágyhoz. Pontosan tudta, hogy még mondanék valamit.
- Igen, reggelente…  Minden áldott reggel… - mondtam, miközben pajkos mosolyra húzódott el a szám.
- Hát, Abby Jennings - suttogta a fülembe, majd közel hajolt - Biztosíthatom a felől, hogy hamarosan minden reggel ez a látvány fogadja… Legfeljebb egy kis változás lesz… - közölte az általam oly nagyon imádott fél mosollyal az ajkain.
- Változás? Mégis milyen változás? - ötletem sem volt, hogy mire érti.
- Mert ez, mint most is, nem lesz rajtam - emelte fel az egyetlen „ruhadarabját”, amint szexi félistenként rám nehezedett és megcsókolt.

Carry On, My Wayward Son - 1. rész ~ A határozat

Castiel


- Gabriel, hol az öcséd? - hallom anya hangját a szobámban ülve.

- Nem tudom - tagadja le lekiáltva a folyosó korlátjának dőlve az imént még mellettem ülő testvérem a hollétemet - szerintem át ment Sip-ékhez.

- Jó, rendben, akkor elmegyek bevásárolni, majd beugrok hozzájuk. Úgy is kell Andrew-ékkal beszélnem.

- Oké, anya.- Lucifer - hangzik a nappaliból - másfél óra múlva itthon lesz Apátok. Jó lenne, ha addigra minden készen lenne.

- Anya, megcsináljuk. Nem vagyunk már dedósok - felel idősebb bátyám.- Rendben, csak vicceltem. Majd jövök, drágáim - mondja anya, majd becsukódik az ajtó.

Lábdobogást hallunk: Luci éppen robog fel a lépcsőn.

- Srácok, itt vagytok? - kopog be a szobám ajtaján.

- Nem, nem vagyunk - kiáltom az ágyon ülve - persze, a legközelebb az ajtóhoz, hogy bármikor menekülőre tudjam fogni, ha olyanná válna a helyzet -, hogy elhárítsam a felvételi leadásával kezdődő, mindennapos, délutáni tesós "Kibírod, ügyes fiú vagy"-témáját, de mint mindannyiszor, elutasításom ellenére most is benyit.

Gabe-bel nincs semmi bajom, ha ezt csinálja, sőt... Sokszor hálás vagyok érte, hogy bármikor meghallgat és ahogyan csak tudd, segít... Közelebb állunk egymáshoz, mint a többiekkel...
Luc meg Luc... Idegesítő szintre tornázta fel az "érdeklődését"...

Most pedig itt az íróasztalom előtti széken ül. Felém fordul.

- Mi a baj? - néz rá Gabe-re.

- Izgul - bök felém tesóm - Nagyon - suttogja a keze takarásában, amilyen halkan csak tudja, de még így is meghallom.

Na, de jó... Megint ez a lemez jár... Már megint kezdik - gondolom.

- Jajj, Cas, ne már - ül le mellém Lucifer, amikor meglátja a kezemben a levelet - Ne aggódj, öcskös. Nem lesz semmi baj. Minden a legnagyobb rendben lesz, meglátod.

- Én is ezt mondom neki, de nem hagyja magát lenyugtatni - mondja kisebbik bátyám.

Látom a mozgó szájukat, de nem hallom a hangjukat. Nem is figyelek rájuk, egyre csak a saját gondolataim fonalába gabalyodok bele...

Hah, persze...

Nekik EZT nagyon is könnyű mondani.

Nem nekik kell megfelelni Apánk maximalista elképzeléseinek. Három tökéletes testvér mellett próbáljanak meg labdába rúgni egy hatalmasat és büszkévé tenni őt. Lennének egy percre is az én helyemben... Nagyon kíváncsi lennék rá és megnézném, hogy ők hogyan is éreznék magukat...Ők már "bizonyítottak" Apának, hogy mennyire rátermettek: Michael már Apánk cégénél csoportvezető, Lucifer már a mesterképzést kezdi el szeptemberben, Gabe pedig már harmadéves...

Most pedig rajtam a sor...

Az állandó próbálkozás mellett mindig eszembe jut, hogy milyen magas is az általuk felállított mérce...

Ezt már nem nagyon bírom tovább...

- Jól van már, hagyjatok ezzel - zárom le a témát, majd ledobva a nekem címzett leveleket az íróasztalomra, kirohanok a szobámból. Az ajtó becsapódik utánam. Szinte érzem megdöbbent arcukat a hátamon, ahogy kinyitják és végignéznek rajtam, amint lerohanok a lépcsőn, de hááát... Nem foglalkozom velük... Nem is nagyon érdekel.

~~~

- Vissza is érkeztem - szól a bejárati ajtót becsukva Anya - Ó, szia, Cas - köszön, amikor meglát a konyhában.

Még mindig gondolkozom, amin eddig, de Anya érkezésére "lekapcsolom" az ezzel bajlódó agytekervényeimet...

- Szia, Anya - puszilom meg, mialatt átveszem tőle a csomagokat és leteszem a konyhapultra.

Ő a hálószobájukba megy és átöltözik.

A zacskókat a pultra teszem, kiveszem a megvásárolt dolgokat belőlük és mindent a helyére teszek: a tejet, vajat, felvágottakat, zöldségeket a hűtőbe, a kenyeret a kamrába...

Éppen készülök egy édességgel teli csomaggal Gabe-hez menni, amikor kisebbik bátyámba ütközök és kiveszi a kezemből.

- Köszi, öcsi, de ne fáradj - kacsint egyet rám, sarkon fordul, azzal a szobájába igyekszik.

Nagyon szívesen - mondom gondolatban.

Leülök a nappaliba lévő kanapéra. Anya a konyhában tevékenykedik.

- Na, igen, azt meg kéne beszélni a srácokkal, Gabe - közli a lépcsőn lejövet Luc.

- Hétvégén majd fel is hívom Balthazarékat és elmondom, hogy hogyan határoztunk - válaszolja mellette Gabriel, amint leülnek velem szemben.

- Igen. Persze, hogy úgy van... - nyílik ki a bejárati ajtó, mire mindannyian odanézünk - Az úgy rendben is lesz. Köszi, Anna... Igen, pont most várjuk haza Apánkat, hogy kinyissuk végre... - csukja be az ajtót az érkező - Persze, felhívlak... Átadom nekik... Én is szeretlek, Ann... - azzal egy pittyegés jelzi, hogy a bejövő személy lerakta a készüléket - Sziasztok, fiatalok - köszön egy hatalmasat legidősebb bátyánk.

- Hello, Michael - köszön Anya egy puszi kíséretében.

- Jó reggelt, Vietnam. Ja meg neked is, bratyó - köszönti a kedvenc mondatával Luc, majd kezet fog vele. Így tesz pár perc múlva Gabe is.

- Hogy vagytok? Minden rendben? - kérdezi körbe nézve rajtunk, majd lerakja a pakkjait a nappaliba. Mivel most közös, családi "összejövetel" van a hétvégén abból az apropóból, hogy megérkeztek a felvételi leveleim, így mindenkit hazarendelt Apa: őt a fővárosi lakásából, a többieket meg a kollégiumból.

- Szia, Mike. Minden a legnagyobb rendben - közlöm és én is üdvözlöm.

- Apa mikor is jön? - érdeklődik Anyánktól.

- Közel még úgy húsz perc.

- Jó, addig megyek gyorsan lezuhanyzok, mert hót mocskos vagyok - mondja magán végignézve és újra felveszi a holmiját, felsétál az emeletre.

- Ti is menjetek, öltözzetek át - utasít minket Anya, mire Luci után saját szobáinkba vonulunk.

~~~~~

- Hozd ki , légyszíves, fagyasztóból a süteményt, Drágám - néz rám Anya a szombati ebéd főfogásának elfogyasztása után a konyhában, miután berakta a mosogatógépbe a koszos tányérokat.

Következő pillanatban oda adom neki a legutolsó edényt, amit használtunk és a fagyasztóhoz megyek, amit kinyitok. A harmadik polcon megtalálom Mike kedvenc süteményét. Megfogom a tálat és beviszem a konyhába Anyához, aki addigra már előkészítette a tálat, amelyre tálalni akarja az édességet. Kezében egy késsel várja, hogy megérkezzek. Leteszem a konyhaasztalra és felszeleteli, majd kezében kimegy a teraszra. Utána megyek.

- Itt a desszert - rakja le az asztal közepére.Mindenki szó nélkül fogyasztja el a süteményt, majd mikor Apám úgy érzi, hogy nem eszünk többet, mivel csendben várjuk, hogy végül ő is befejezze az evést, megszólal:

- A nappaliban fogjuk felnyitni a leveleket - néz rám, majd körbe tekint - Öt perc múlva mindenki legyen ott - utasít minket, majd mindenki bevonul.

Jómagam felrohanok az emeletre a szobámba és felnyalábolom a leveleimet és lemegyek az imént említett helységbe.

~~~

Mereven állok a nappali közepén, körülöttem a családtagjaim a kanapékon foglalnak helyet.

- "Tisztelt Castiel..." - olvasom az éppen kezemben lévő lapot, de már monoton módon. Nem is figyelek a szövegre. Szinte már a saját hangosat sem hallom. A három, ugyanazzal a szöveggel teleírt papírlap - amiből kettő olyan egyetemtől jött, ahova a legszívesebben járnék - már ott hever a kanapé melletti asztalon Apám keze közelében kissé összegyűrve, aki árgus szemmel figyeli minden mozdulatomat. Nem merek ránézni.

- "... A Saint Monroe Egyetemre. Évny..."

- Jó, elég lesz. Fejezd is be - szakít félbe - Tedd le! Ne olvasd tovább - kiált rám - A következőt olvasd.

Lerakom a kisasztalra, majd kezembe veszem a legutolsó levelet Gabe-től.Szinte már remegek...

Lélegzetvisszafojtva nyitom fel a borítékot és hajtom ki az igényesen összehajtogatott papírokat. Hangosan olvasni kezdem a fekete szavakat:

- "Tisztelt Jimmy Castiel Novak! Ezúton örömmel értesítjük Önt, hogy felvételi pontszámának köszönhetően felvételt nyert a Saint Hideaway Egyetemre. Kérem, hogy szeptember 2-án jelenjen meg az Évnyitón, melyet az egyetem Aulájába tartunk meg, 8 órai kezdettel."

Érzem, hogy mihelyt befejezem a levél felolvasását, vörössé válik az arcom és készül elönti a düh.

Hát megtettem... Erre akartál rávenni, nem igaz? Amikor alig volt kedvem volt jelentkezni erre az egyetemre... Nah, örülsz? Elégedett vagy a ti kis "béna" kisfiútokkal? Hmmmm... Naaaa!!!!! Hadd halljam!!! Ne csak ülj ott, mondjál már valamit végre...

Síri csend ölel körbe minden jelenlévőt a nappaliban.

Gabrielre nézek: látom rajta, hogy azonnal mondana valamit, amit hozzáfűzne ehhez az egészhez a védelmem érdekében. Rendszerint az én pártomon áll az Apánkkal való folyamatos összetűzéseink során és tudom, hogy csak Apánkkal szembeni tisztelet az, ami megfékezi, hogy kiálljon most mellettem, ezért nem szólal meg. Aranybarna színű szemeiben nyugtató fényt látok meg, ahogyan rám néz. A dühöm lassan csillapodni kezd.

Tovább nézek: Luciferen is valami ilyesmi látszik. Azzal a különbséggel, hogy ő nem aggódik annyira, mint Gabe, de ő sem helyesli, hogy olyan kényszerítenek rám, amihez egy fikarcnyi kedvem sincs.

Anya arcán semmi sem tükrözi érzéseit ezzel kapcsolatban: nem akar és nem mer ellenkezni, de tudom: Apa zsarnoksága neki sem tesz jót, az meg főleg szíven üti, hogy nem hagyja Apa, hogy azt tegyem, amit a legszívesebben tennék.

Tovább vándorol a tekintetem. Mike, mintha csak ezt várta volna, elém áll:

- Gratulálok, Cas - mondja, egy kissé félszeg mosollyal a szája sarkában, majd megölel.

Pár másodperc telik el, mire rádöbbenek, hogy viszonoznom kellene. Bányadtan ölelem meg.

- Helyes... Nagyon helyes - töri meg a csendet Apám, mire eltávolodunk egymástól legidősebb bátyámmal - Nagyon örülök neki, fiam - feláll a kanapéról, majd a jobb kezét nyújtja.

Félve utánozom a mozdulatát. Erősen szorítom meg  a kezét. A következő pillanatban már megölel.

Frusztráltan érzem magam: zavarónak találom ezt a reakcióját. Évek óta nem kaptam tőle egy kedves apai szót: állandóan csak a már-már kibírhatatlan szigorúsága hangjai töltötték be a szobám és lassan a családi ház minden egyes négyzetméterét. És most, felnőttkorúságom kezdetén kezd el közeledni hozzám... Annak ellenére, hogy nyugtalannak érzem magam ilyen közel hozzá, de jól eső érzés tölt el, hogy legalább kaptam valamit  a "szerető" Apámból...
Mint egy élőhalott, fásultan ölelem meg a többieket is, megköszönve a dicsérő szavaikat...