Under The Stars

Végre sikerült behoznom a lemaradást a sorozatban :3
Ez abból a szempontból jó érzés, hogy most már csak várnom kell a következő évad kezdetéig, másrészt viszont olyan állapotban vagyok még most is, hogy ahogy magamat ismerem, sokáig fog tartani, míg feldolgozom... (Ahogyan a rajongók többsége sem...)

Ennek örömére/bánatára ihletet kaptam, amit azonnal megírtam (SPOILER található benne a 12. évad eseményeire) :)
Ismét egy angst-songfic, ERRE a dalra 3:
A ficben a saját átiratom és idézetem szerepel :3

(Szintén a Destiel Játszótér augusztusi kihívására szánom )




~~~~~

- Cas? - kérdezem meg tőle, amikor mellettem elhalad, és egyenesen Lucifer felé igyekszik.
- Ne, gyerünk, gyerünk - húz vissza Sam, de nem figyelek rá, csak utána kiáltom:
- Cas! - nem hallt meg, és már a Sátán előtt áll - Cas? Cas!

- Nem, nem! Mennünk kell, most! - szinte nem is hallom testvérem hangját, csak érzem, hogy hátra tol.
Ahogy a mi világunkba visszatérünk, felkelünk a földről. Reménykedve nézünk a fénycsóvára, amikor megjelenik Cas. Sam mosolyogva szólítja a nevén, de a következő pillanatban egy angyalpenge átdöfi.
- Nem! - kiáltom.
Összeesik. Döbbenten nézzük Sam-mel. Megszólalni sem tudunk.
- Ez buli volt - szólal meg Lucifer mögötte. Rá nézek - Komolyan, piros pont, hogy megpróbáltátok. Tökre le vagyok nyűgözve, de… Itt a buli vége - közli gúnyos hanglejtéssel.
- Hagyjad őket békén! - lép közénk Anya.
- Mary, ugye? - szólítja meg Lucifer - Sokat hallottam rólad - mondja - Meg kell mondjam, felérsz a hírnevedhez - néz végig Anyán - Tökre meg akartam köszönni… Mindent. Tartozom neked - nevet fel.

Mellettem Mary indulni akar felé, de Sam megállítja:

- Anya, anya, anya - ragadja meg a karját, azonban ő csak ránk néz:
- Szeretlek titeket - és felpofozza Lucifert.

- Cuki - törli meg az a száját - Csak ennyit tudsz, anyuci?
Anya nekiesik a Sátánnak, aki elvesztve az egyensúlyát az átjáró felé botladozik, miközben magával rántja az édesanyánkat.
- Anya - utána akarunk menni, de a portál azonnal becsukódik.

- Anya! Anya!
- Nem! Nem! Nem! - kiáltjuk.
Semmit sem értünk: a fénycsóva eltűnt és Anya pedig a másik világban ragadt… és Cas…
Sam körülnéz és észreveszi, hogy a ház emeletén - ahol már biztosan világra jött a nefilim - erős fény világít. Rám néz, majd Cas-re, és beviharzik az épületbe.

~~~

„Csillagok alatt alszik a föld,

Lehet, hogy egyedül én vagyok ébren.

Suhognak a szélben a falevelek,

Társam mellett térdelek az éjben.”

Megtörten térdelek le Cas mellé. Könnyes szemekkel nézek rá. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy ez történt.

~~~

„Csillagok alatt fekszik a test,

Az enyém, a tiéd, akárkié,

Könyörögnék, hogy újra velem lehess,

De nem ragyogsz rám már soha többé!”

Bármit megtennék, hogy csak újra lássam őket. Anyám szeretetteljes tekintetét és az Ő ragyogó kék szemeit, ahogyan rám néz…
Akármit mit megtennék, hogy visszakapjam mindkettőjüket…

~~~

„Csillagok alatt jár-kel a test,

Az enyém, a tiéd, vagy a másé.

A test csak izgága, gyönge hírnök,

Az életé vagy az elmúlásé?”

„Nem! Nem! Egyszerűen nem veszíthettem el őket így! Egyszerűen nem!” - még mindig nem jött ki Sam, leülök és sírva fakadok. Elkeseredett zokogásom betölti a körülöttem lévő csendet, amely vigasztalón ölel körbe… De a bennem dúló vihar nem tud lecsendesülni…

~~~

„Mondd csak, mi ez a rémálom, barátom?

Mondd csak, mi ez a némaság, üresség,

Melyet a szívemben érzek, itt mélyen?”

Anyát csak most kaptuk vissza, Cas már jó ideje a barátom. Az az érzés, hogy így történt, olyan mély sebet ejt a szívemen, hogy pontosan tudom: ezek után sehogyan sem leszek képes talpra állni…
Ürességet érzek: elvesztettem az édesanyámat, a barátomat…
A családom felét...

~~~

„Csillagok alatt fekszik a test,

Éget a föld, olyan hideg,

Akár a vastag betonfalak,

Fogva tartják az álmaimat.”

A lábamat szinte égeti a föld hűvössége…
Nem így képzeltem el a jövőmet. Egyáltalán nem. Nem így álmodtam meg. Abban reménykedtem, hogy Anya visszatérte után majd örökké együtt maradunk: egy szerető, egymást védelmező családként éljük a mindennapjainkat, annak ellenére, hogy harcolunk Lucifer ellen, továbbra is folytatjuk a vadászok megszokott életstílusát.

~~~

„Vigyázz a szóra, melyet küldök:

Én mindig szeretni foglak,

Maradj meg titkos jelszavamnak,

Maradj meg védő csillagzatomnak!”

Emlékszem: nem egy alkalom volt, amikor Cas térített észhez: csak Rá hallgattam…
Minden erejével azon volt, hogy védelmezzen…
Szerettem Őt.
Először, mint barát, majd, mint családtagot, testvért. Az idő múlásával az érzés ennél jóval több lett…
Olyan régen el kellett volna mondanom Casnek, de nem volt rá megfelelő alkalom…
Szerelmes lettem bele…

~~~

„Mondd csak, mi ez az rémálom, barátom?

Mondd csak, mi ez a némaság, üresség,

Melyet a szívemben érzek, itt mélyen?”

Már sehogy sem bírok a fájdalommal, egészen maga alá gyűrt. Képtelen vagyok már magamban tartani a hiányuk okozta kínt: felordítok.

~~~

„Bárcsak hozzám visszajönnél,,

Hogy tudnám, hová tartozom!

Társtalanul ülök az éjben,

Felhő takarja csillagzatom.”

Mit fogunk csinálni Nélkülük… Mit fogok tenni…Nélküle?
A gyomrom és a szívem görcsbe rándul…
Fogalmam sincs, hogy hogyan tovább.
Tanácstalan vagyok és teljesen elveszett.

~~~

"Elveszítetted.

Nincs többé veled.

Kiszakítottak belőled egy darabot,

 amellyel teljes voltál.

Csonka lettél."

We Don't Stay

Tegnap este - olyan fél tizenkettő magasságában - fogtam magam, és kapva az alkalmon, megnyitottam EZT a számot, és lepergett előttem egy kép, amit muszáj volt billentyűzetet ragadva, leírnom.
(Érdemes előbb meghallgatni, és azután elolvasni :3 )

Annak ellenére, hogy nem írom ki, hogy milyen párosításra gondoltam a történetet - hiszen bármilyen lehet -, remélem, tetszeni fog ez a rövidke songfic :3 ♥

(Köszönettel tartozom Lorynak és Sacinak, akik segítségemre voltak :) Nagyon köszönöm, lányok :* )




~~~~~

„Esős reggel, megint rád talált...”

Esőcseppek kopogtatják meg az üveget. Játékuk ritmusa azonnal felkelt. Szokásomhoz híven az ágyamból kikelve az ablakhoz sétálok, megfordítom a kilincset, kinyitom. Szélesre tárom ki a szárnyakat. A reggeli eső élénkítő illata azonnal hatással lesz rám, mintha csak újjászületnék. Még nem zárom be, hadd kapjon egy kis frissességet a szoba.

„Valahol érzed még az illatát…”

Megfordulok, egy nagyot szívok a levegőből. Vanília, fahéj keverékének aromája lengi be a helységet… Emellett még egy illat, amit egykor imádtam - de ma sincsen másként -, mára csak egy fakó emlékképet vetít elém.

~~~

„Hajában hó volt, akkor még jó volt,

Csak nézted hogyan megy tovább…”

Bánatos szemekkel nézett rám. Távozni készült, de nem akart egyedül hagyni. Velem szeretett volna még maradni, viszont a munkája kötelességet jelentett a számára, aminek nem mondhatott nem-et. Csak néztem, ahogy megfordult, majd lassú léptekkel távolodik az otthonomtól a téli hóesésben.

„Szíved vitte mégis hallgattál,

Miatta láttad szebbnek kopott ruhád,

Miatta hitted, könnyebb az élet…”

Mellette minden olyan más volt. Minden szebb, minden fényesebb. Mellette meseszépnek, és olyan személynek éreztem magam, akit mérhetetlenül szeretnek viszont.

„Néha nap még érzed,

A tegnap a múlt, ami elkésett.
Néha nap még kéred,

Az isteni szót, ami szebbé tesz…”

- Szeretek - fogta meg a kezemet, majd megcsókolt.
Bár még többször hallanám, ahogyan ezt mondja… - gondoltam, miközben végig húztam az ujjaimat a hajszálai között.

„Néha nap még várod,

A fényt, ahol jó, hogy ha elfáradsz…”

Napsugarak fénye árasztott el.
- Szép jó reggelt - suttogtam az ágyban mellettem fekvő, engem néző személynek.

- Még szebb, mert itt vagy velem, nálam - karolt át szorosan.

„Elfárad lassan az út,

Nem maradunk...”

- Sajnálom, nekünk ez nem működik - csendesen közölte, alig figyelve rám.

- Akkor itt vége? Nem maradunk együtt? - kérdeztem vissza, remélve, hogy eszébe juttatom, ki is Ő nekem. De nem felelt, csak üveges szemekkel bámult maga elé. Végleg eldöntötte…

„Ablakból kémlelt édes Mennyország…”

- Annyira szeretlek. Minden perc, amit veled töltök el, maga a Mennyország - közölte a tó partján ülve, majd a karjaiba zárt.

„Titokban nézted furcsa járását…”

Imádtam, ahogyan járt. Magabiztosan, emelt fővel. Egy kicsit bicegett még a múlthéten szerzett enyhe sérülése miatt, ami egy kis furcsaságot csempészett az egészbe.

„Álmodtál róla, nem vált valóra…”

A hét éves keresztfiam kosárral a kezében haladt elől: virágszirmokat szórt elém. Talpig ünnepiben vonultam utána a folyosón. Az oltár előtt ott állt, fekete szmokingban. Földöntúli boldogság mosolya húzódott a szája sarkában, ahogyan rám nézett. Tudtam, hogy gyönyörűnek tart, és jó döntésnek tartotta, amikor letérdelve a vízparton, az ujjamra húzta a gyűrűt egy örömkönnyekkel a szememben kimondott „igen”-em után. A pap a szokásos beszéde után megkérdezte, hogy fogadjuk-e egymást hites társunkként. Meghatódva és fejet bólintva mondtuk ki a megerősítő választ, majd az engedélyére elcsattant közöttünk az első hitvesi csók.

„Csak nézted, hogyan megy tovább…”

Egyre kisebb lett az alakja a lámpafényben. Nem állítottam meg. Ha menni akart, ha így határozott, csak menjen.

~~~

„Élére hajtogatott nagykabát,

Magadra öltöd minden éjszakán…”

A szekrényből előkeresek egy ruhadarabot, amit magamra kapok. A bútordarab alján ott hever gondosan összehajtva az egyetlen kabátja, amit itt hagyott nálam, azon az éjszakán. Kiveszem, és magamhoz ölelem. Nem jött vissza azóta sem érte. Nem jelent meg, nem kérte vissza, de én minden éjszakán felveszem. Úgy alszom el, belebújva. Bár tudom, hogy még jobban összetör, ha ezt teszem, de azt is tudom, hogy egyben meg is nyugtat. Olyan mintha megint itt lenne velem, minden éjszakán. Mintha sosem ment volna el.

„Tudod, hogy szép vagy, ne bánd a múltat,

Csak nézd, hogyan megy tovább.”

Már két éve, hogy szakított velem. Már jobban vagyok. Már nem érzem a szívet markoló hiányt, de néha még mindig eszembe jut az a megválaszolatlan kérdés, hogy mégis mi lett volna, ha…
Ha velem marad…
Ha velem marad örökre…

On The Right Way

Hirtelen és váratlan ötlettől vezérelve született meg az első Sam&Reader párosítású történetem.
És hát nem is mondanék mást, csak remélem, hogy tetszik majd nektek :)
Jó olvasást ♥


~~~~~~~~

A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá.
Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket.
Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna,
és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre.
A próba nem vár.
Az élet nem néz hátra.

~ Paulo Coelho ~

~~~

- Most… - haboztam.
Mind a ketten rám néztek. Ahogy rám nézett, megfeszült egy kissé.

Idegességemben a csuklómra húztam a felsőm ujját. Semmi hang nem jött ki a számon.

- Ha már tudod, hogy mit akarsz, akkor jelentkezz - mondta, azzal egyedül hagyott a testvérével. Hangtalanul álltunk egymás előtt. Szerettem volna elmenni, de nem volt hozzá elég erőm.

- Nem űzheted tovább a struccpolitikát, mint eddig. Nem menekülhetsz el örökké előle. Erről beszélnetek kell - szögezte le.
- Én… - alig tudtam megszólalni.

- Állandóan rólad beszél, reggeltől estig. Veled akar lenni. De ha te nem, akkor távozhatsz is. Ott az ajtó - mutatott a bejárat felé.

- Adjatok időt. Kérlek. Mondd meg neki, hogy hamarosan választ mondok - közöltem vele.
- Elmehetsz innen, de ha úgy döntesz, nem látod őt soha többé.

~~~

(Pár hét után)

Egy hangos ajtóbecsapást hallottam.
Megérkezett.
Tudtam, tisztáznunk kell pár dolgot. Fogtam magam, felkeltem az ágyamról: lesétáltam a nappaliba. Ahogy befordultam, megláttam félhosszú barna haját. Nagyot sóhajtva közeledtem a kanapéhoz, ahol helyet foglalt. Észrevette, hogy mögötte vagyok, mert azonnal megfordult.

- Szia - üdvözölt, és egy ártatlan mosoly kíséretében felállt az ülőalkalmatosságról, elém állt.
Két nappal korábban felhívott. Kérlelt: engedjem meg, hogy feljöjjön hozzám. Mert beszélni akart velem. Nekem is volt mondanivalóm a számára, így hát beleegyeztem. És most itt volt nálam.

- Szia - válaszoltam, és nem is nézve rá. Leültem a helye mellé.
Követett.
- Figyelj, én… - fordult felém.

- Mégis ezt hogy képzelted, azok után, amit tettél?
Nem válaszolt, rám emelte a szemeit.
Vedd le rólam azokat az átkozott gyönyörű szemeidet. Azok varázsoltak el már legelőször is… Lassan több, mint hét éve - kiskutyás tekintettel meredt - Ne, ne nézz így rám.

- Nagyon sajnálom, amit tettem - válaszolta őszintén, közeledni próbált. Hátrébb ültem.
- Nem teheted meg, hogy úgy jössz vissza hozzám, mint ha mi sem történt volna. Nem teheted, érted? - háborodtam fel - Összeismerkedünk. Alig beszélgettünk és semmi előjel nélkül azt mondtad az egyik éjjel, hogy szeretsz. Én meg, mint az őrült, szó szerint futottam hozzád, hiszen én is így éreztem - emlékeztetem - Majd pár hónappal később bejelentetted, hogy ez nekünk így nem fog működni, mert el kell költöznöd a munkád miatt. Szakítottunk. Próbáltam talpra állni Nélküled. Ami sikerült is, de... - elhalkultam, mert nem hittem, hogy elviselné, amit közölni szeretnék vele.
- De? - kérdezte vissza.
Ismertem. Pontosan tudta, hogy a legőszintébb leszek vele - ami, a legkeményebb fegyverem - és ő készen állt arra, hogy megnyíljak, bármit is mondok neki.
- De akárhányszor visszatértél, én ugyanabba az állapotba kerültem vissza, amiben akkor voltam. Nem tudom, hogy megbízhatok-e újra benned - válaszoltam.
Szótlanul ült mellettem. Felém fordult.

Várta, hogy fejtsem ki az okokat. Nagyot sóhajtottam, majd belekezdtem.
 - Sam, én… - próbáltam folytatni az előbb elkezdett mondatom. Nem állított meg, így folytattam - Apám a kezdetektől fogva hazudott nekem. Amikor kérdőre vontam, mást okolt a saját hibáiért. Csalódtam benne. Megfogadtam, hogy sosem engedek közel magamhoz olyan férfit, aki arra nem méltó. Mert mégis minek valakit a közeledbe engedned, ha váratlanul tőrt szúrhat a szívedbe? Próbáltam távol tartani magam azoktól a férfiaktól, akikkel beszélő viszonyban voltam, mert nem akartam, hogy több is legyen köztünk puszta barátságnál. Viszont eközben nem akartam mást, csak egy személyt, a másik felemet, aki úgy harcol értem, ahogyan én őérte. Ebben a kettősségben éltem, éveken át. De amikor már végleg kezdtem feladni, hogy társat találjak magamnak, te megjelentél. Minden egyes percet éreztem veled, de el kellett menj. Amikor kimondtam, hogy vége, nem akartam tovább semmilyen nehézséget, de a szívfájdalmat, ami ezek után a magánnyal együtt járt, talán jobban elviseltem, mint magát azt a tényt, hogy nem vagyok jó senkinek. Hogy annak ellenére, hogy amiket mondtál nekem, mégsem vagyok elég jó neked. Tudod, felállhatsz törött kezekkel a padlóról, és élhetsz tovább rosszul beforrt csontokkal, de ha a szíved törik össze, az már nehezebb, hosszabb, fájdalmasabb procedúra, mint a fizikai fájdalom enyhítése. Az sem segített a dolgon, hogy nagyon elbizonytalanítottál, amikor azzal a lánnyal láttalak, közvetlenül a szakításunk után. Úgy éreztem: egy játékszer voltam a számodra, amit bármikor és bármilyen formában eldobhattál - megálltam. Nem akartam Anne-t megemlíteni, de már nem voltam ura a helyzetnek - Félek, tudod? Félek visszatérni oda, ahol egykor voltam. Félek körül járni ugyanazt az utat, amelyen régebben kerestem a reményt - képtelen voltam irányítani, hogy mit is mondok. Nem tudtam már gondolkodni sem - nem törődve azzal, hogy ezt az arcomat sosem mutattam meg neki - sírni kezdtem előtte.
Valószínűleg sikerült ledöbbentenem, mert némán ült mellettem, egy szót sem szólt, majd felegyenesedett. De én még nem fejeztem be.
- Összezavartál azokkal, amiket mondtál nekem, és amiket közben tettél - álltam fel - Hinni, sőt remélni akartam, hogy te más vagy. Hogy nyugodtan rád bízhatom magam, mert meg tudsz védeni - szipogtam - Én azt hiszem, hogy mi… - nem bírtam befejezni, mert azonnal közbevágott, pedig most jött volna a lényeg az egész monológomnak:

- Kérlek, ne mondd ezt. Szükségem van rád. Nem veszíthetlek el.

Nem reagáltam erre semmit sem, csak leültem megint. Magam elé meredtem.

- Nagyon sajnálom - ült le mellém, mire rá néztem - Nem akartalak összetörni, egyáltalán nem volt szándékomban. De látnom kellett téged, hiányzol. Érts meg - nyúlt a kezem felé. Nem ellenkeztem, mire megfogta a kézfejem - Tudod, hogy szeretlek - nézett a szemembe - Csak sose mertem kimondani. Inkább elfutottam, mint mindig - őszinte fény gyúlt a szemében.
Tanácstalanul ültem ott előtte, kezemet a kezei között hagyva. Nem tudtam, hogy hova fog ez a beszélgetés kilyukadni. Amint felfogtam, mit is mondott, lassan összeállt bennem minden.
- Féltél… - kerestem a megfelelő szót, és mihelyt megtaláltam, kimondtam - Féltél lehorgonyozni? - néztem rá, mint aki már tudja a választ, de tőle is hallani szeretné.
- Igen - helyeselt- Igen, féltem. És még most is félek, de ideje szembe néznem vele, nem gondolod? - reményteljes szemekkel meredt rám.
Várta a válaszom. Nem tudtam, hogy mit feleljek. Lesütöttem a szemem: megdöbbentett az őszintesége. Az lehet, hogy kíméletlen vagyok, ha a helyzet úgy megkívánja, de azt sosem gondoltam, hogy pont ő lesz az én valódi tükröm. Hangosan mondta ki, amit én is mindvégig éreztem. Nem tudom, hogy mit élt át régebben, amiért ennyire fél valaki mellett elköteleződni. Viszont azzal legbelül tisztában voltam, hogy valójában én mit érzek.
- Sam, én… - kezdtem bele a mondanivalómba.
Muszáj megtudnia.

- Szeretlek - jelentette ki.
Még mindig nem néztem fel rá.  

- Nézd az arcom. Úgy mondd, hazudok neked - szorította meg egy kicsit a kezem, hogy igenis figyeljek rá. Felemeltem a tekintetem. Mogyoróbarna színben pompázó szeme ragyogott, ahogy nézett. Elakadt a szavam, hiszen minden érzés, amit mélyen oly régóta elrejtettem magamban, hirtelen a felszínre tört, amitől megremegtem.

- Nem azt kérem, hogy borítsunk fátylat a múltra, csak azt, hogy bocsáss meg.

Eltört bennem valami. Tényleg nem akartam mást… Végül erőt vettem magamon: megnyíltam.

- Őszinte leszek hozzád. Megbocsátok. És… - még mindig nem bírtam kimondani, amit el akartam. De ha ezt az utat választottam a legutóbbi jelentkezésekor - ha ebben teljes mértékben rászántam, hogy most megteszem - akkor mindenképpen el kellett mondanom. Viszont nem is csak magam miatt, miatta… és miattunk is.

- Elszeretnék mindent felejteni. Mindent, amiről úgy éreztem, hogy a kapcsolatunk „rovására” ment. Sam! - most rajta volt a sor, hogy figyeljen rám - Sam! Én hazudtam neked, amikor azt mondtam, hogy szakítsunk. Az eszem azt súgta, hogy ezt tegyem - álltam meg egy másodpercre - De a szívem teljesen mást érzett... Bármennyiszer is kapcsolatba léptem veled, az a részem, ami szeretett téged, felerősödött. Beláttam, hogy egyszerűen nem bírlak elfelejteni. Én sem akarlak elfelejteni… - halkultam el.
Már csak egyetlen egy mondat választott el attól, amit igazán akartam. Zajtalan lett körülöttünk minden, mintha megszűnt volna a környezet. A saját gondolatainkba merültünk.

- Azt szeretném, ha újrakezdenénk - törtem meg a néma csendet hirtelen.
Úgy pillantott rám, mintha valami nagyon régóta megoldatlan üggyel kapcsolatos tényt közöltem volna vele, amivel az máris megoldódott. Szerelmes tekintetével végig mért: alig észrevehető mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Komolyan mondod? - kérdezte.

Nem hitte el, hogy ezt mondtam.

- Igen, teljesen komolyan. Újra szeretném kezdeni. Nem akarlak elveszíteni. Még mindig szeretlek - kimondtam. Mérhetetlenül jó érzés volt hallani, ahogy kimondtam, és egyszerre könnyű lett minden.
Bekönnyesedett a szeme, de nem sírt. Lassan közeledett az ajkam felé, majd olyan hosszú idő elteltével, újra megcsókolt. Nem tettem mást, csak belefeledkeztem a pillanatba, és elmélyítettem a csókot. A mellkasomban vadul kalapált a szívem. Végre én is rendkívül boldog - és szerelmesebb - voltam, mint valaha. Beletúrtam a hajába, mire ő végig simított a hátamon.

~~~

- Igen, Dean. Itt van nálam - szóltam bele a telefonba , miközben a korlátnak támaszkodva, lenéztem a földszintre - Igen, újra együtt vagyunk - mondtam határozottan.
Mihelyt kimondtam a mondatot, felnézett rám, és nyelt egy nagyot. Elmosolyodott.

Ahogyan így láttam, szentül hittem benne, hogy ezentúl minden más lesz. Más lesz, mert megnyíltunk egymásnak, mert őszinték voltunk egymással. Más lesz, mert képesek vagyunk harcolni egymásért. Más lesz, mert mind a ketten szeretjük egymást.

~~~

Soha sem késő - sosem késő újrakezdeni, és soha nincs késő boldognak lenni.

~ Jane Fonda ~

August of Surprises

Ezúttal egy újabb Destiel Játszótér-kihívásra - pontosabban Misha születésnapjáig (augusztus 20-ig) tartó felhívásra - elkészített szösszel jelentkezem, amit hosszabb kihagyás után alkottuk meg a Manómmal :3

A történeten már azóta gondolkodtam, mióta megláttam ezt a Pinteresten újabb ihletadó képek után kutatva. El is mentettem gyorsan, hogy ha lesz megfelelő időpont és elegendő időm, akkor teljes egészében kidolgozom az ötletem.

És hát mi más lehetne jobb alkalom, mint egy meghirdetett történetírási lehetőség és egy nagyon jó barátnő "elmúlt" szülinapja?

~
Igen, Lexym, most itt rád gondolok :3
Szóval, hogy ne csak egy kósza üzenet jelenjen meg nálad a tegnapi nap alkalmából, hanem olvasható nyoma is maradjon, ezt kapod tőlem, egy kis Destiel-köntösbe beburkolva :)
Boldog (utó)születésnapot, drága Lex :3 :3 ♥♥♥

~

(És köszönetet mondanék Sacinak, Lilinek és Csillának, akik egy kis "megerősítést" adtaksegítség gyanánt *-* )

_________________________________________________________________________________

DEAN
Egy üggyel kapcsolatos nyomozásból vezettem haza péntek késő délután, amikor a mellettem ülő angyal megtörölte a homlokát. Castiel elvállalta, hogy segít nekem, mint a kollégám: ketten tértünk útra, míg a Bunkerben Sam a laptopját böngészve keresgélt az interneten és a könyveket bújva a megoldás után. Fullasztó meleg volt még így is, olyan, hogy lassan rólam is folyt a víz.

- Mégis, hogyan bírjátok ki ezt a meleget? - hitetlenkedett Cas, miközben lehúzta az ablakot, hátha az segít.

- Hát őszintén, elég nehezen. De vannak praktikáink, amivel egy kicsit enyhíthetjük, hogy ne ártson meg.

- Igen? És azok be szoktak válni? - kérdezte, mint egy kisgyerek, aki éppen az édes apjától érdeklődik a világ „titkai” felől.

- Nagyrészben igen - helyeseltem - De nem tudom, hogy ez nálatok, angyaloknál működnek-e… - halkultam el, mert komolyan nem tudtam. Ehelyett a baloldali sávba hajtottam és megelőztem egy kis teherautót, miközben kifundáltam valamit.

- Cas! - szólítottam meg, hogy elmondjam, mi jutott eszembe.

- Igen, Dean?

- Mit szólnál hozzá, ha kipróbálnánk? Van kedved hozzá? - tettem fel a kérdést, de nem kaptam rögtön választ.

- Nem is tudom… - habozott egy kis idő múlva.

- Igen vagy nem? - állítottam válaszút elé, miközben a közúti táblákat figyelve, észrevettem egy lehajtó sáv-jelzést. Hamarosan döntenie kell, hogy még idejében le tudjunk térni - Gyorsan válaszolj… - hagytam rá a dolgot.

Még mindig nem felelt, és a lekanyarodó sáv egyre csak közeledett.

- Na, Cas, döntsd el - nem nagyon akartam sürgetni, de őszintén megvallva: egy kis „hűsítés” nekem se ártott volna.

Hosszas csönd után végre meghallottam a hangját:

- Igen, Dean. Lenne kedvem hozzá - nézett rám gyönyörű kék szemeivel, gyermeki lelkesedéssel.

- Rendben, Angyalom - azzal rátértem a sávra.

~~~

- Meg is érkeztünk - állítottam le a motort, és kivettem a slusszkulcsot.

- Hova megyünk, Dean? - kérdezősködött már kitudja hányadszor, mióta letértünk.

- Ne legyél ennyire kíváncsi, Castiel. Maradjon csak meglepetés - kacsintottam rá.

Arca meglepettnek tűnt, de nem szólt semmit. Nem is húztam tovább az időt, kiszálltam. Pár másodperc múlva ő is az autó mellett állt.

- Szerintem azt nyugodtan levetheted. Hagyd csak a kocsiban - mutattam a ballonkabátjára, amit abban a pillanatban igazított meg magán.

A csomagtartó felé indultam, majd kinyitottam.

- Nem nagyon szeretem levenni - simított végig a ruhadarabon.
- Jól van - vettem tudomásul a válaszát, és visszazártam a járművet. Mikor végeztem, elé állva megfogtam a kezét.

- Induljunk - mondtam, és az első lépéseket megtéve egyre csak távolodtunk Babytől.

~~~

- Mihelyt óhajtanak az urak? - érdeklődött a pult mögül egy szőkésbarna hajú lány - a blúzán álló kis táblácska szerint Sue - szalvétával a kezében.

Én még ráérek választani a sok finom íz közül - gondoltam.

- Cas, szeretnél te választani? - fordultam a sötétkék zakójában álldogáló angyalom felé.

Tanácstalanul állt mellettem, miközben egyre csak vizsgálta a pult tartalmát.

- Nem tudom, Dean. Válassz helyettem, amit akarsz - adta át nekem a választás lehetőségét.

- Rendben - bólintottam, és Sue szemébe néztem - Esetleg van olyan, amelyben méz is van? - tudakoltam.

- Hogyne. Ez itt a SweetHoliday, a mézes vanília - mutatott egy vajszínű krém felé - És ez itt a HolyCream, a mézes csoki - bökött a kanállal egy halványbarna színűre - Ezen kívül van még mézes sztracsatella - tette egy csokoládé darabokkal teli vaníliaszínű jégkrém tartályára a kanalat.

- Egy mézes vaníliát és egy mézes csokoládét kérnék - feleltem habozás nélkül.

A lány kimérte a gombócokat, majd átnyújtotta Casnek, aki látványosan szemlélte a desszertet.

- És magának mit adhatok? Valami különlegeset? - kérdezte, amivel igazán felkeltette az érdeklődésem.

- Különleges? Milyen ízű?

- A ház két specialitása. Almás és meggyes pite ízesítésű.

Ahogy kimondta a nevét, összefutott a nyál a számban.
Nincs jobb egy almás piténél…

- Mind a kettőből kérek, egyet-egyet.

Miután megkaptam, fizettem és leültünk egy közeli fa alatti padra.

~~~

Már javában élveztem az ízeket, amikor felé pillantva, álmélkodó szempárral találtam szembe magam.

- Cas, kóstold meg - böktem bátorításként a kezébe lévő, még el nem kezdett jégkrémre. Visszatértem a sajátomhoz, és a szemem sarkából figyeltem, ahogy bátortalanul belenyal.

- Dean!

- Igen? - álltam meg.

- Ez… ez hideg - emelte maga elé a tölcsért.
- Igen, annak kell lennie. Így tudja lehűteni a tested.

Nem reagált semmit, hanem egy újabb adagot evett. Némán ettünk egymás mellett.

- Na, hogy ízlik?

- Hmmm… - reagált, miután sokadszorra belenyalt a fagylaltba - Ez valami fenséges - fordult hozzám.

- Én is így gondolom.

- Nem is tudom, hogy miért nem ettem eddig - osztotta meg velem, de nem folytatta az evést, hanem egyre nézte, mint valami megfejthetetlen csodát.

- Mert nem vittelek el eddig - közöltem vele két nyalintás között - De most itt vagy, és velem fagylaltozol.

- Pompás az íze. Nagyon ízlik - még mindig nem nyalt bele, aggódni kezdtem, hogy ha nem folytatja, akkor hamarosan…

- Dean, ez miért csöpög? - ugrott fel a padról kissé hisztérikus hanggal.

- Ez normális, Cas, csak nyald le - próbáltam lecsendesíteni, de nem jártam túl sok sikerrel, nem fogadott szót. Az előbbi vidám Castielemből másodpercek alatt egy ijedt kis angyalka lett, akinek fogalma sem volt, hogy mit is kezdjen egy olvadó fagylalttal a kezében.

- Dean, ez nem áll meg! Sehogyan sem akar megállni! - emelte meg a hagját.

Nyugtatgatnom kellett volna, de olyan viccesen reagálta le, hogy elkezdtem nevetni.

- Dean! Dean, segíts. Mindenhol ott van - nézett végig a kezén, ami már szinte végig olvadt fagyi lett. Nem bírta abbahagyni a vihorászást.

- Dean, a ballonkabátomon van! - nézett hatalmas aggódó szemekkel a kabátjára, amin egy aprócska csöpp foglalt helyet -  Dean, fejezd be a röhögést. Kifolyik a tölcséremből.

Erre már befejeztem a kárörvendezést.

- Cas, természetes dolog, hogy olvad. Ezért kell kicsit sietni vele. Gyorsan nyald le, mert még több lesz a kabátodon – tanácsoltam, amire engedelmeskedett - Fogd meg - adtam a kezébe a másik tölcsért. Elővettem egy papírzsebkendőt és lehajolva, letöröltem a foltot a ruhadarabjáról.

- Bocsáss meg az előbbiért - nézett rám olyan kiskutya szemekkel, ahogyan néha Sam szokta, amikor felegyenesedtem.

- Ugyan, ne kérj bocsánatot. Ez volt az első élményed a fagylalttal - ültem vissza mellé - Mindenkivel megesik, hogy egy kicsit túlreagálja a dolgokat, még az én drága angyalommal is - pusziltam meg az arcát, mire egy esetlen mosoly jelent meg a száján, majd folytatta az evést.

~~~

Kéz a kézben, boldogan tértünk vissza Babyhez. Beszálltam, és bezártam az ajtót. Az ablakot teljesen leengedtem, hogy menet közben jöjjön be a friss levegő. Körülnéztem: meglepetten vettem észre, hogy még mindig nem szállt be, ellenben megállt az ajtóm mellett.

- Cas, miért nem jössz? - hajoltam ki az ablakon.

- Én csak… - maga elé nézve habozott, hogy folytassa-e - Csak megszeretném köszönni ezt a napot - vallotta be a legártatlanabb arckifejezéssel.

- Én köszönöm, hogy velem tartottál - ragadtam meg a kék nyakkendőjét és a számhoz húztam egy csókra.

~~~ ~~~

SAM

- Kérlek, ne haragudj, hogy eddig nem írtam, de összejött egy ügy, amire azonnal rá kellett állnunk Deannel - vallottam be egy hosszú beszélgetés után.

- Igazán nincs miért szabadkoznod, Sam.

- Kárpótlásul majd a hétvégén megünnepeljük a születésnapodat - javasoltam, és már lassan készen volt minden a fejemben, amit kiterveltem azokra a napokra - Nem mindig lesz az ember húsz éves.

- Rendben, Winchester - egyezett bele nevetve.

- Sam, megjöttünk - hangzott a lépcsőről.

- Most leteszlek, mert visszajöttek. Érted megyek holnap. Jó éjszakát. Nagyon szeretlek, Lexa - suttogtam a készülékbe, hogy ne hallják meg.

- Én is. Akkor holnap - hangzott a felelete teli izgatottsággal. Elmosolyodtam, amint elképzeltem, ahogyan ül az ágyon szerelmes mosollyal. Teljesen oda volt értem, és magamon is ugyanezeket a jeleket fedeztem fel, ha vele voltam (még akkor is, ha egyedül voltam és rá gondoltam). Persze, Deanék semmit sem tudtak róla. Fél éve ismerkedtünk meg, három hónapja voltunk együtt. De régóta nem találkoztunk, már nagyon hiányzott. Kelleni fog ez a hétvége.

- Szia - köszöntem el, és leraktam a telefont.

- Te meg minek örülsz? - lépett be a könyvtárba a bátyám. Biztosan ott maradt a mosoly az arcomon.

- Semminek, csak rájöttem valamire az üggyel kapcsolatban - hazudtam és magam elé húztam a könyvet.

Pitty, pitty - jelzett a telefonom.

- Mi volt ez? - nézett rám fürkésző szemekkel.

- Micsoda? - értetlenkedtem.

- Jajj, Sammy. Ne játszd itt az agyad. Ez a telefonod volt - ült le elém.

- Nem igaz, nem az enyém volt - tagadtam, és próbáltam lehalkítani a könyv alá rejtett említett tárgyat.

Felemelte a könyvet. Pár A telefonom újra megszólalt.

- Na, ugye, hogy megmondtam - közölte, ahogyan a szeme elé tárult az „igazság.”

A képernyőn Lexy arca jelent meg: éppen üzenetet kaptam tőle. Dean észrevette, utána kapott. Nem voltam gyors, megkaparintotta.

- „Már nagyon várom a holnapot. Szeretlek.” - csodálkozó szemekkel olvasta fel - Sammy, te becsajoztál? Mégis ki ez a lány?

- Nem becsajoztam. Ő a barátnőm - mondtam határozottan.

- Jó, oké. Akkor ki a barátnőd? - érdeklődött, de megállt egy pillanatra. Valószínűleg felfogta, hogy mit is mondott az imént, mert olyan megemelkedett hanggal kérdezte, hogy szinte már ordított - A barátnőd? És nekem nem is szóltál?

- Nem szóltam az elején, mert addig nem akartalak beavatni, míg komolyabbra nem fordul köztünk a dolog. Szóval igen, ő a barátnőm - böktem a kép felé a fejemmel.

- Óóó - csodálkozott - És akkor ez már…? - nem tudta megfogalmazni.

- Igen, eléggé komoly. Három hónapja. Holnap elvinném az egész hétvégére magammal, megünnepelni a születésnapját. Elkérhetném az Impalát? - halkultam el.

- Három hónapja? - lepődött meg ismét - Hogy mi? Babyt? Persze, vigyed csak - egyezett bele. Tisztában voltam vele, hogy ez a gyors döntése csak egyet jelenthet: enged, de úgyis kifaggat mindenről, mihelyt visszaérkezem vasárnap.

Alig nyitottam ki a szám, hogy megköszönjem, amikor szó szerint berobbant Cas.

- Szia, Sam - köszöntött.

- Szia, Castiel.

- Dean már mesélte, hogy mi történt? - ült le Dean bal oldalára.

- Nem, nem is mesélte - fordultam a testvérem felé, megkönnyebbülve, hogy az én „ügyem” területére később fog reflektorfény vetülni - Mi történt, Dean?

- Cast elvittem… - kezdett bele a mondanivalójába, de az angyal közbeszólt:

- Fagyizni… Fagyiztunk - ragyogott a szeme, amint a bátyámra nézett.

- Tényleg? - csodálkoztam felnevetve.

- Igen, és annyira csodálatos volt. Egészen addig a pillanatig, míg le nem csöppent a kabátomra és én meg kiakadtam ezen – sütötte le a szemét Cas.

- De megbeszéltem vele, hogy ez így a normális, a nagy melegben olvad a fagylalt - tette hozzá Dean.

- És nem csak a fagylalt olvadt el utána, hanem én is… Ahogy megcsókoltál az autóból kihajolva - mélázott el testvérem természetfeletti párja, végig tekintve rajta.

- Igen, Cas, az valami csodálatos csók voltál. Ahogyan te is az vagy, mióta csak ismerlek - egészítette ki Baby tulajdonosa, mindvégig a szemébe nézve. Közeledni kezdtek egymás felé: újabb csókot akartak váltani.

- Na, jó, srácok, hagyjátok ezt abba. Folytassátok inkább a hálószobában - fordultam el tőlük viccből.

- Ahogy kívánod, Sammy. Még nem is mondtam, de már be van rendezve az estére - mondta Dean egy kacsintás kíséretében, azzal kézen fogta a ballonkabátos angyalát. Fejcsóválva néztem, ahogyan maga után húzza, majd befordulva a sarkon, Dean „lakosztálya” felé veszik az irányt.

~~~

Másnap reggel felébredés után végig sétáltam a csendes házon egészen a 11-es szobáig. Meglepődve vettem észre, hogy az ajtó előtt egy kis félbehajtott cetli áll, rajta az Impala kulcsa. Felvettem a papírt és elindultam a garázsba. Beültem a kocsiba és olvasni kezdtem a nekem hagyott üzenetet:

„Jól eltitkoltad előttem a kisasszonyt, öcskös.
De majd vasárnap mindent megtudok.
Jó szórakozást a hétvégére és vigyázni az én Kicsikémre
Dean.”

Jót derültem ezen, és beindítva a motort, kigurultam a Bunkerből, hogy egy tökéletes születésnapi meglepetés-hétvégét töltsek el azzal a lánnyal, akit tiszta szívemből szeretek.